Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Ha valaki megkérdezné tőlünk, kit kedvelünk jobban, aki szívességet tesz nekünk, vagy azt, aki szívességet kér tőlünk, akkor a legtöbben egyből rávágnánk, hogy természetesen az előbbit, hiszen – úgy tűnik – jó szándékú, ami kivívja szimpátiánkat. Csakhogy a valóságban (sokszor) éppen fordítva történik, és azokat szeretjük (meg) jobban, akik szívességet kérnek tőlünk.
Ez a furcsa ellentmondás már 1969-ben szemet szúrt két pszichológusnak, akik híres kísérletükben először igazolták a természetellenesnek tetsző emberi viselkedés létezését. 74 önkéntest vontak be egy versenybe, és azt ígérték, hogy a legjobban teljesítők pénzjutalmat kapnak.
Így is történt, ám a verseny után (titokban) három csoportra osztották őket. Az első csoportot személyesen a vezető kutató kereste meg, és megkérte a versenyzőket,
tegyenek meg egy szívességet, és adják vissza neki az elnyert pénzösszeget,
mondván, a költségeket ő fedezte, ám kissé elszámolta magát és kifutott a privát büdzséjéből.
A második csoportot az asszisztense kereste meg, és ő is arra kérte a résztvevőket, hogy adják vissza a pénzt. Viszont meghökkentő kérését azzal indokolta, hogy a pszichológiai részleg vérszegény költségvetését kimerítette a pénzjutalmak kifizetése. A harmadik csoport tagjait békén hagyták és megtarthatták a pénznyereményt,
majd megkérték az összes résztvevőt, értékeljék, mennyire szimpatikus számukra a vezető kutató.
Érdekes módon az első csoport (akiktől a kutató személyes leégésre hivatkozva kérte vissza a pénzt) szimpatizált leginkább a pszichológussal, még a harmadik, békén hagyott csoport tagjainál is jobban kedvelték a tudóst. A pszichológiai részleg szűkös anyagi lehetőségeire hivatkozó asszisztens kérése viszont nem keltett különösebb rokonszenvet, úgy látszik a közvetett, személytelen indok nem különösebben mozgatta meg a versenyzők érzelmeit.
Megint felbukkan Ben Franklin
Azóta többször is megismételték a szívességkérő kísérletet, hasonló eredménnyel, és azzal is szembesültek, hogy még az sem számított, mennyi pénzt kértek a résztvevőktől, csak a közvetlen, személyes szívességkérés aktusa volt lényeges. A konklúzió pedig úgy szólt, hogy
amikor valaki szívességet tesz egy másik embernek, megkedveli a szívességet kérőt.
Az emberi természetnek ez a furcsa, paradox megnyilvánulása már az amerikai alapító atyának, (a 100 dolláros bankjegyről ránk tekintő) Benjamin Franklinnek is feltűnt, aki felvilágosodott polihisztorként – mielőtt alkotmányozásra adta volna fejét – feltalálta a villámhárítót, a bifokális lencsét, egy kandallónál több meleget adni képes kályhatípust (Franklin-kályha), megfogalmazta a töltésmegmaradás törvényét, tőle származik a pozitív és negatív elektromos töltések elnevezés, felfigyelt a Mexikói-öbölből Nyugat-Európa felé folyó óceáni Golf-áramlásra, és mindemellett volt ideje még az emberi kapcsolatokat is tanulmányozni.
Amikor a Pennsylvania gyarmat közgyűlésének hivatalnokaként dolgozott, igencsak zavarta, hogy a gyűlés egy új, befolyásos tagja, ahogy írta, „egy szerencsés és művelt úriember”, nem csak hogy átnézett rajta, de még azzal is fenyegetőzött, hogy megkeseríti az életét. Akár be is hódolhatott, vagy hízeleghetett volna a felfuvalkodott képviselőnek, de Franklin más módszerhez folyamodott. Miután meghallotta, hogy a fennhéjázó férfinak van egy ritka és értékes könyve,
odament hozzá és megkérdezte tőle, kölcsönadná-e neki néhány napra.
A férfi beleegyezett, és Franklin napokkal később egy kedves köszönőlevélke kíséretében küldte vissza, amelyben arról írt, hogy mennyire tetszett neki a könyv.
„Aki egyszer szívességet tett neked, kész lesz más jót is tenni” – vonta le a tanulságot önéletrajzában, miután a dölyfös honatya udvarias hangnemet kezdett megütni vele, és rövidesen barátságot kötöttek.
Ezért lennénk szívélyesek?
A jelenség Ben Franklin-effektusként vonult […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!