Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A kinti események ismertek: a hányatott sorsú, megtizedelt – számos aranyesélyes versenyzőnk, köztük az 1955-ben Európa legjobb sportolójának megválasztott atléta, Iharos Sándor, például ilyen-olyan okok miatt ki sem utazott Ausztráliába –, az utolsó hetekben nem is edző társulat 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzéremmel a táblázat negyedik helyén végzett.
Pesten orosz tankok, Melbourne-ben olimpia
Versenyzőink nem is sejthették, hogy mialatt otthon a szovjet tankok vérbe fojtják a forradalmat, és szeretteikről alig-alig csörgedeznek a hírek a glóbusz túlsó végéből, eközben életük legnagyobb kalandja van készülőben. Pár nappal azok után, hogy a magyar küldöttség november 10-én leszállt Melbourne-ben,
Whitney Tower, a Sports Illustrated magazin munkatársa – akinek a felesége magyar volt – feljegyzést küldött főnökének, Sid James szerkesztőnek, felvázolva egy tervet: hozzák el az Egyesült Államokba a magyar olimpiai csapat egy részét.
Tower New Yorkban élő sógora, Szapáry Antal gróf agyából pattant ki az ötlet, amelyet végül az anyacég, a Time Inc. elnöke, Henry Luce fel is karolt. Végtére is 1956-ban az Év embere a Time címlapján a magyar szabadságharcos volt…
A döntést persze nem volt egyszerű meghozni, hiszen a Sports Illustrated csak két évvel korábban jelent meg a piacon, és nem volt olcsó vállalkozás átrepíteni 34 magyar, továbbá a hozzájuk csatlakozó négy erdélyi nemzettársukat, akik a román színeket képviselték Melbourne-ben, de magyarok voltak. A szervezés oroszlánrészét egy kalandos kedvű fiatalember, az akkor 23 éves Alexander Brody vállalta magára. Brody – a neves író, Bródy Sándor unokája, a későbbi világhírű reklámszakember – a Sports Illustratednek küldött cikkeket az olimpiáról.
Alexander Brody, a nagy machinátor
„Igen, Alexander Brody volt a mi amerikai túránknak a szervező zsenije, a motorja” – idézte fel a 69 évvel ezelőtt történteket a nagy kaland sajnos oly kevés élő résztvevőjének egyike, a 90. életévét taposó Sákovicsné Dömölky Lídia, a Nemzet Sportolója. Lidivel, egykori sportújságíró kolléganőmmel Nagyenyed utcai lakása nappalijában beszélgettünk. Sajnos csak félig hátulról engedte fényképezni magát, az Egyesült Államok térképe fölött, mert pár nappal korábban a konyhában megbotlott, és csúnyán összetörte az arcát.
Alexander igazi amerikai gentleman volt, bár Budapesten született, egyébként nemcsak Bródy Sándornak volt az unokája, hanem a kétszeres olimpiai bajnok vízilabdakapusnak, Bródy Györgynek az unokaöccse is. Az ő neve és habitusa volt a garancia arra, hogy ez a túra nem egy umbulda lesz, hanem jól fognak bánni velünk.
A kivitelezés oroszlánrészét, természetesen Brody mellett, Telegdy György, az emigráns Magyar Nemzeti Sportszövetség főtitkára vállalta el, s lelkes segítőre talált C. D. Jacksonban, a Time Inc. alelnökében, aki a háborúban az OSS, az Egyesült Államok kémszervezete pszichológiai hadviselésért felelős szakértője volt. Jackson ráérzett egy ilyen amerikai körút óriási propagandaerejére, a túrát előkészítő levelezésben egy 38 fős „ausztrálfoci-csapatról” beszélt, amelyet valójában 34 magyar sportember s a hozzájuk csatlakozó 4, erdélyi magyar román sportoló alkotott.
Konspirációs eszközökkel
Jacksonnak vérében volt a konspiráció, már csak azért is, mert tartott tőle, hogy a szovjetek és magyar csatlósaik megakadályozhatják a túrát, esetleg elrabolhatják a részt vevő magyar sportolókat. Éppen ezért addig nem vágtak neki a kalandnak, amíg a melbourne-i kikötőben horgonyzó Grúzia nevű szovjet hajó – amelynek fedélzetén laktak a szovjet sportolók az olimpia idején – fel nem szedte a horgonyt, és el nem hagyta az Appleton Dockot.
Jacksonék mindenkinek fedőnevet adtak, Kárpáti György például „George Kramer” volt. Gyurikának egyébként nem volt egyszerű a döntés, mert otthon várta a szépséges Tímár Éva – akkor még Gerber Éva, csak később magyarosított –, aki utóbb a felesége lett, ezért a túra kellős közepén hazautazott Washingtonból barátjával, Jeney Lászlóval, vagy ahogy mindenki ismerte, Pierre-rel együtt. Pierre azért szakította félbe a saját Freedom Tourját, mert sürgönyt kapott Budapestről, miszerint felesége várandós.
December 18-án, tíz nappal a játékok befejezése után végre megjött Melbourne-be a távirat: az Egyesült Államok Külügyminisztériuma megadta a beutazási és letelepedési engedélyt a 34 magyar és a 4 román állampolgárnak, s december 23-án kezdetét vette a „Hungarian Freedom Tour”, a Pan Am légitársaság Trade Wind nevű gépe felszállt Honolulu, majd onnan San Francisco felé. (Nem csak ők 34-en választottak új hazát; mintegy tucatnyi sportolónk ott maradt Ausztráliában.)
Kétszer élték át december 23-át
„Fura repülőút volt, én egyébként úgy emlékszem, hogy nem Honoluluban, hanem Fidzsi szigetén szálltunk le tankolni, majd utána még az alaszkai Anchorage-ban is, mielőtt megérkeztünk San Franciscóba – emlékezett Lidi budai lakásán. – Mivel átrepültünk a naptárvonalon, kétszer éltünk meg december 23-át.”
Az elválás édes-bús volt a Melbourne-ből a hazatérést választó társaktól.
Hegyi Gyula bácsi, a csapatvezetőnk, azon kevés kommunista közé tartozott, akit szerettünk, mert nagyon rendes ember volt, szerette a sportot és a sportolókat. Érzelmes búcsút vett tőlünk, senkit sem fenyegetett, azt mondta, aki úgy érzi, hogy mennie kell, hát menjen.
Magyarjainkat hatalmas karácsonyfa fogadta a San Franciscó-i ötcsillagos Mark Hopkins Hotelben. Három nappal később átrepültek New Yorkba, ahol Siák Ferenc műugró fellépett az Ed Sullivan-show műsorában. Az adást nézték Siák pár héttel korábban Kanadába disszidált szülei, akik ekkor tudták meg, hogy a fiuk is emigrált. Gyors telefon, érzelmes egymásra találás – egyik ilyen epizód érte a másikat a tízhetes, álomszerű túra során.
„Mindenhol és mindenki óriási szeretettel fogadott bennünket – mondja vendéglátóm. – És hát micsoda élményekben volt részünk! Én akkor már együtt voltam Jóskával [Sákovics József vívótársával, akivel 1958-ban össze is házasodott – a szerk.], de ő még akkor nem vált el az első feleségétől. Mindketten az olimpiai csapat tagjai voltunk, sőt a bátyám, Gyuri is csatlakozott hozzánk, bár ő nem versenyzett az olimpián. Ötvenkilenc városban jártunk a túra során. Közülünk Martin Miklós, a vízilabdázó és a kardvívó Hámori Jenő tudott angolul, mi többiek csak egy kicsit értettünk. De például Jenő folyton ott lebzselt az amerikai kísérőnk mellett, és mire vége lett a túrának, már szinte perfekt volt angolból.”
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!