Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Lipcsei Pétert arról is véleményt formált:
- mit szólnának soroksári játékosai, ha a nyári alapozáson melegítőben, medicinlabdákkal kellene dolgozniuk;
- mi a legnagyobb különbség 30 éves távlatból egy aktív profi éveit töltő, illetve a 35 év körül már a pályamódosítás előtt álló labdarúgó életében;
- miért nem jön be 40 éve a terv, miszerint külföldi tapasztalataikat itthon szövetségi kapitányként vagy élcsapatok kispadján kamatoztassák a labdarúgók a magyar futball szolgálatában;
- szakmailag mennyire kielégítő számára az NB II-es kispad, és előre- vagy visszalépést jelentene neki az FTC pályaedzői pozíciója;
- mi köze ahhoz, hogy a defibrillátort kötelezővé tették a hazai pályákon;
- miért váltott az öregfiúkról az old boys korosztályra.
Osztja azt a nézetet, miszerint régen minden jobb volt?
Ha abból indulok ki, hogy régen fiatalként még játékos voltam, most pedig idősebbként már edző, akkor határozott igen a válaszom. Csak a foci játékos részére kellett koncentráljak, messze nem volt olyan stresszes az életem, mint most, amikor az edzések mellett is a futball tölti ki az egész napomat, elemzek, összegzek, videókat nézek, és állandóan tervezek: felkészülést, edzést, meccset, keretet, csapatot.
És játékosként is régen volt jobb?
Na itt már nem ennyire egyértelmű a válasz. Mert a mostani lehetőségek természetesen lényegesen jobbak, úgy az anyagiakat, mint az infrastruktúrát illetően. Ha jól emlékszem, én 50 ezer forintos havi fizetéssel kerültem oda 1990-ben a Fradi felnőtt csapatához, ami pályakezdőként jó fizetésnek számított, ellentétben a most kiugrónak mondható kereseti lehetőségekkel…
Mostanra már az NB II-ben is annyira eldurvultak a fizetések, és annyira szélesre nyílt az olló, hogy hiába hívom hozzánk játszani xy-t, máshol a kispadon ülve is kétszer annyi pénzt keres. Inkább ül a babérjain, minthogy játszana, ez már egy ilyen világ.
Emellett lényegesen profibb a háttér, erőnléti edzők, speciális, egyéni étrend, táplálék-kiegészítő és mindezen felül a technikai segítségek, videóelemzések, temérdek statisztikai adat. Mi még medicinlabdákkal edzettünk, Csank Jánosnál a nyári alapozás során ráadásul melegítőben. Negyven fokban annyi engedmény volt, hogy hosszúnadrág nem feltétlen kellett, elég volt a sportszárat a nyakunkig felhúzni. Ha én most hasonló edzést vezényelnék a soroksári csapatnak, az összes játékosom hülyének tartana, és holnap már másik klubot keresne magának.
De nincs ezzel semmi gond, ha még régebbre tekintünk vissza, akkor Rákosi Gyuszi bácsiéknak, vagy Nyilasi Tiboréknak még olyan lehetőségeik sem voltak, mint a mi időnkben. Annak idején még a Ferencvárosnál is olyan pályákon edzhettem, amelyekre a mai világban rá sem nézne egy játékos, nem hogy rálépjen, és ott eddzen. Mondjuk Kazincbarcikán volt még különb is… A futballistáim sokszor csak legyintenek rám: ugyan már mester, ez már nem az a világ. De még a fiaim is ezt mondják, jaj apa, már megint ezek a sztorik. Tudom, de én büszke vagyok erre, és biztos vagyok abban, hogy erősebbé váltam ettől.
A magyar futball a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától abban a reményben engedte külföldi légiósnak állni a legjobbakat, hogy később hazatérve majd itthon kamatoztassák tapasztalataikat. Azóta sok minden megváltozott – például nincs életkorhoz kötve az engedély, sőt, engedély sem kell – egy dolog azonban nem: szövetségi kapitányként, vagy élklubok kispadján nem jellemzően ilyen típusú volt játékosok adják egymásnak a stafétát. Hol a hiba a rendszerben immár évtizedek óta?
Nehéz kérdés, amelyre én sem tudom az egyértelmű választ, de ez persze ettől még egy tényszerű dolog. Talán az lehet az oka, hogy sok tekintetben túl nagy a különbség az ott és az itt között, amit nehéz kezelni. Pedig nagy szükség lenne ezekre a játékosokra, nemcsak a kirakatban, hanem az utánpótlásban is, mert hiányosságaink bizony akadnak. Ezt 13 éves edzői tapasztalatom alapján határozottan ki tudom jelenteni. Így pedig nehéz felnőtt mezőnyben bármit megalapozni, abból tovább lépni. Amikor egy fiatal játékos nem tudja mindkét lábát használni, olyan lyukat rúg, hogy négyzetméternyi területen nem nő fű többet, vagy két hét alatt elkoptatja a cipője orrát, akkor bizony kimondom a véleményemet. Én bizony nem szeretnék másmilyen edző lenni, mint amilyen ember vagyok, amilyen játékosként is voltam. Amikor ilyet látok, látunk, nem fogunk szótlanul ülni, nem azért kaptunk kispadot, hogy aludjunk rajta. A mai világban azonban nehéz megmaradni a saját értékrendünk mellett, vigyázni kell, hogy mikor mit és hogyan mondunk. Amikor edzőként ezeket a hiányosságokat megemlítem a játékosnak, nem ritka, hogy csak jót nevetnek azon, amit mondok. Pedig sírniuk kellene…
Mindig kettőn áll a vásár
18 évesen különösebb átmenet nélkül érkezett meg és jutott főszerephez a felnőtt futballban, miközben két évvel később már megnősült, három évvel később pedig megszületett az első fia. Azért a mai világban már egyik sem jellemző egy 20 éves fiatalra.
Hát, nem nagyon. Vagy inkább nagyon nem, de ez nincs összefüggésben a labdarúgással. Kazincbarcikáról egy teljesen más világba érkeztem meg, elszakadtam a szülőktől, amivel nem volt semmi bajom. Megtaláltam a számításaimat, megálltam a helyemet, és abból sem csináltam problémát, hogy eleinte autóm sem volt, pár évig pedig albérletben éltünk a feleségemmel. De hol volt mindez ahhoz képest, hogy a Fradi játékosa lehettem?
Mi a leglényegesebb különbség a 35 pluszos futballistákat tekintve az akkor és a most között?
A tanulás, vagy legalább az, hogy nyitott szemmel éld meg a profi éveket, az akkor is ugyanolyan fontos volt, vagy lett volna, mint most. Ez nyilván személyiségtől függ. Most jóval több lehetősége van az aktív játékot befejező labdarúgóknak, hogy a sportágban maradjanak. Akkor gyakorlatilag az edzői volt az egyetlen szakma, amire többen is gondolhattak, még akkor is, ha sokakban azért ehhez nincs kellő elhivatottság. Most ellenben rengeteg irányba lehet elindulni. Lehetsz sportvezető, aki tanulta is a szakmát, nemcsak megtapasztalta, aztán úgy maradt, de lehetsz videós elemző, vagy akár játékosmegfigyelő, mint amilyen irányba elindult a fiatalabbik fiam. De ezeken túl is bőven akad még feladat egy profi klubnál. Minél nagyobb, annál több.
Hogy érzi, régebben vagy manapság fogékonyabbak a fiatalok a jövőképüket illetően?
Itt mindig kettőn állt a vásár. Nekünk is felhívták erre az idősebbek a figyelmüket, edzőként én most teszek hasonlóan. Onnan szoktam kezdeni, hogy például soha nem tudni, mikor jön egy karriert megtörő sérülés, ami akár a végét is jelentheti a profi életnek. Na, akkor mihez kezdesz magaddal? Azért nehéz párhuzamot találni, mert most sokkal szélesebb körben lehet egyetemi tanulmányokat is végezni a sporthoz kapcsolódóan, így persze szívesebben veszi rá magát egy fiatal, hogy elinduljon ebbe az irányba is, tanuljon, képezze magát és párhuzamos életet éljen. Persze régen és most is voltak, vannak olyanok, akikre nem lehet hatni, akik ezt nem fogják a magukénak érezni. Mondjuk utóbbiak közül tíz-tizenöt […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!