Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A tévében reklám megy. Egy budapesti család minden tagja azt nézi. Az Állami Balettintézet felvételt hirdet. Az anya érdeklődve figyeli, és arra gondol, hogy „Ezt Andriskának meg kellene próbálnia”, majd az örökmozgó, kilencéves gyermekére néz. Andriska állandóan pörög, egyetlen percig nem képes megülni, imád biciklizni. Lehetne sportoló is. Ám a család eldönti, hogy belevág a kalandba.
A felvételin nagy a tömeg, több százan várakoznak. A tízéves Lukács András egy szál fürdőnadrágban várja édesanyja mellett, hogy megmutathassa magát. Nincs benne izgalom, nem tudja, mi vár rá. A sok ember érdekes, az foglalkoztatja. A többtagú bizottságban az akkori balettvilág meghatározó táncművészei, mesterei ülnek, de őt ez sem hatja meg, nem ismeri őket. Valaki zenét rak be, ő meg kérésre ösztönösen mozogni kezd, improvizál, kicsit már táncol is. Nincs taps. Továbbjut.
Forró a nyár június derekán, a második forduló napján. A család a Balatonon nyaral, de a felvételi kedvéért anya és fia hajnalba kel. Visszautaznak Pestre. Most is több százan vannak – ez a műfaj elismertségét, nívóját mutatja. A mozgás mellett ezúttal a jelentkezők fizikai adottságait is felmérik. Vajon anatómiailag is alkalmas a gyerek? Lukács András igen, erre a pályára született.
Kinyílt előtte a világ
Lukács András a Táncművészeti Főiskola elvégzése (1998) után nemcsak a Magyar Állami Operaház táncosaként bizonyította tehetségét, hanem más világhírű társulatok tagjaként is – mint a William Forsythe vezette Frankfurt Ballett, a Ballet de l’Opera de Lyon és a Wiener Staatsoper und Volksoper.
Külföldön pedig nemcsak táncolt, de a kávéházakat is megkedvelte. Gyakran ma is egy cappuccino felett mereng azon, mi is történt vele az elmúlt 25 évben. Tapasztalatait összeveti azzal, amit manapság lát. Úgy véli, a mai fiatalok tudatosabbak és előrelátóbbak, mint anno az ő generációja volt. Ez talán a ma már teljesen átalakult nyugdíjrendszer és a felgyorsult világ miatt van így, a gyerekek manapság hamarabb felnőnek.
Szakmailag pedig nagyon magasra került a mérce. A mai balettigazgatók már meg sem várják, hogy egy 18 éves fiatal pár évig a tánckar tagja legyen, ahol komoly színházi tapasztalatot szerezhet. A rendszer generációkon átívelően működött, de mára teljesen megváltozott.
Egy direktor ma egy 16–17 éves növendéket egyből a tánckarba rakhat, egy év után pedig jöhet a mély víz: 18 évesen főszerep. Majd még egy szóló, még egy főszerep, és 20 évesen azon kapja magát, hogy több főszerepet is eltáncolt, 25 éves korára akár Principal táncos válhat belőle. Ez rutin szempontjából remek, a gátlásai oldódnak, csak, ahogyan Lukács András mondja, de ne feledjük, még ekkor is „gyerek”.
A világ akármennyire felgyorsult is, bizonyos szerepeket tekintve egy 20 éves még nem tapasztalhatott annyit, mint egy 30-35 éves kollégája, ezáltal viszont a művészi érettsége és kifejezésmódja sem olyan érett – ahhoz több időre van szükség. A fiatalok ugyan hamarabb bekerülnek a táncéletbe, de a pálya talán emiatt (is) előbb véget érhet. Korábban kell elgondolkodniuk azon, hogy készüljenek életük „következő fejezetére”. Persze van olyanra is példa, hogy valaki ötvenéves koráig táncol, de ez azért ritkább.
Mentor vagy zsűritag
Maradva az összehasonlításnál, Lukács András szerint kijelenthető, hogy a magyar – és akár az európai táncélet – nem most éli fénykorát. Sőt nehéz helyzetben van. Oroszországgal szemben mindenképp, ahol évente körülbelül tíz lány és tíz fiú végez, és közülük gyakorlatilag szinte mindenkinek megvan az esélye arra, hogy a világon bárhol szólókarriert fusson be.
A mennyiség megszűri a minőséget.
Magyarország azért sincs könnyű helyzetben, mert az ország kicsi, kisebb a merítési lehetőség. Az orosz balettot a mentalitásuk is a legnagyobbak közé emeli: az, ahogy az emberek nemzeti dicsőségként tekintenek a balettre. Balett-táncosnak lenni még napjainkban is kiváltság, különlegesség, kuriózum. Ezzel ellentétben Magyarországon – és a legtöbb helyen a világon – a táncművészet nem elég népszerű.
De ez nem volt mindig így. Magyarországon a műfaj az 1960-es évektől kezdve fénykorát. A teljesség igénye nélkül például Orosz Adél, Róna Viktor, Lakatos Gabriella, Fülöp Viktor is nemzeti kincs volt. Ünnepelt sztár. A ma már nemzetközi szinten koreográfus is jegyzett Lukács András szerint napjainkban legfeljebb a színész tölthet be hasonló szerepet, igaz, a színművész is hiába nyújt szinte minden este fantasztikus teljesítményt egy kőszínházban, azt csak egy réteg látja. A szélesebb közönség csak akkor ismeri meg, amikor elvállal egy televíziós sorozatszerepet, vagy az egyik tehetségkutató-versenyben mentor vagy zsűritag lesz.
A balettben ez nincs. Rétegközönségnek szól, ám egyben ez biztosítja azt is, hogy a műfaj ne értéktelenedjen el. Ami Lukács András szerint különösen fontos volna:
a balettet valahogyan fogyaszthatóbbá kellene tenni, populárisabbá, hogy több emberhez eljusson. Erre jó és rossz próbálkozások is vannak.
A folyamatot viszont nehezen tudná elemezni, azt, hogy a fénykor után mikor és hogyan jött a törés. Az egyre inkább felgyorsult világra és a […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/2023/05/25/lukacs-andras-portre-balett/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!