Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Minél keményebb a zene, annál sötétebbek a színek – tapasztalható a könnyűzenei koncertek világában. Bár a teljes általánosítás túlzás lenne, a rock és metál szcéna alapvetően kötődik a fekete színhez. Nem elképzelhetetlen, de szokatlan látvány lenne egy mai Metallica-koncert vagy AC/DC-stadionshow úgy, ha kitétel lenne, hogy senki sem vehet fel fekete ruhát. Azért is érdekes ez, mert az utóbbi zenekarnál a hetvenes években – a korabeli felvételeket nézve –
még nem bírt teljhatalommal a sötét tónus.
A fekete szín térhódítása megfogható a tradíció és a praktikum oldaláról is, bár az előbbi kevéssé közismert, tekintve, hogy mára átvette a helyét a megszokás. A szinte uniformist idéző megjelenés a klasszikus zenéből ered, ezt vették át fokozatosan a könnyűzenészek. Ezzel szemben a mitikum egészen a középkorig nyúlik vissza, amiről a Dazed készített komolyabb gyűjtést.
Halál és szolgaság
Annak idején a fekete ruhák drága portékának számítottak, így ez a tehetősebb középosztály sajátja lett, míg bizonyos színek az arisztokrácia és különféle tisztségek birtokában maradhattak. Már akkor is egyfajta ellenállásként jelent meg a társdalomban az árnyalat, ahogy a reformáció is ezt a színt választotta, hogy elkülönüljön a katolikus egyháztól. A későbbi boszorkányüldözéseknél is a feketét azonosították a természetfeletti és okkult elemekkel, az egyház ellenségeivel az 1600-as években.
Az idő elteltével főként a cselédek és a háztartásokban dolgozó személyzet körében vált általánossá a fekete ruha vagy a fekete-fehér kompozíció. A Classic FM írása szerint a XVIII. században terjedt el, hogy a főnemesség otthonaiban és az egyházi körökben professzionális zenészeket alkalmazzanak. Mivel a személyzet már ekkor is uniformist viselt, hogy ne üssön el élesen, a zenészeknél is bevett szokássá vált az egyenruha. Abban az időben csak férfiak játszottak a nagyzenekarokban, de később, amikor a nők is hangszert ragadtak, az ő öltözéküket is az egységes ruházathoz igazították.
Ennek az egyik fontos célja az volt, hogy a hallgatóságot ne a zenészek személye, hanem az általuk játszott zene érdekelje.
Egyedüli kivételt a szólisták képeztek, akikre külön fel akarták hívni a figyelmet a színpadokon, tekintve, hogy jelenlétük kuriózum volt, és presztízsértékkel bírt. A fekete kosztümök közül kitűnt egy vörös vagy kék ruha.
Később a fekete a halál színeként tért vissza, korábbi szakrális jellegét idézve. A viktoriánus korban szigorú szabályokhoz kötötték a gyász kinyilatkoztatását a nyugati társadalmakban. A Dazed írása szerint a férjüket elvesztő, gyászoló nőknek négy évig kellett feketében járniuk uruk elvesztés után, de saját döntés alapján ez bármeddig tarthatott, akár életük végéig is –
ahogy Viktória királynő esetében is történt.
A XIX. század költőit – Byron, Shelley, Keats – megihlette a szín melankolikus, tragikus hatása és többrétű jelentéstartalma. Caspar David Friedrich híres festménye, a Vándor a ködtenger felett is ezt a képet erősíti. A szín egyszerre vált művészileg elemeltté, a közéletben pedig tragikussá.
Abszolút szépség, egységes front
Ezt a szegmentáltságot Coco Chanel törte meg a XX. század elején. A divatvilág ikonikus alakja abszolútnak tekintette a fekete és a fehér szín szépségét, egymással alkotott harmóniáját, ezért mindenáron ki akarta emelni a háttérbe simuló személyzet és a gyászoló társadalom világából. A szín eleganciája és divatba iktatása oly mértékben sikeresnek bizonyult, hogy a század közepére az értelmiségi művészkörök egyik kedvence lett. Épp akkor, amikor a bőrdzsekis motorosok sem vetették meg a sötét tónust.
Egy szerző a Mediumon azt fejtegeti ezzel kapcsolatban, hogy vajon miként vette át a könnyűzene a klasszikus műfajban bevett uniformist a XX. században. Bár az átvétel pontos dátumát és tényét az író nem határozza meg, érdemes megemlíteni a jazz-zene big band korszakát az 1920-as és az 1940-es évek között,
amely már a könnyűzenéhez tartozott, de továbbvitte az uniformizált ruházatot.
Külön izgalmas, hogy hamarabb kezdett az uniformizálás színe megváltozni, mint a ténye. A negyvenes és ötveneses években még akadtak öltönyt viselő formációk, de ekkor már nehéz volt kiemelni egy adott színt, mivel a szürkétől a világoskéken át egészen a bézsig minden árnyalat megjelent. Ez az elképzelés sosem tűnt el teljesen, de némiképp kifutott a Beatlesszel. Ahogy a világ legismertebb bandája is lassan lecserélte az […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/2023/05/23/fekete-szin-rock-metal-klasszikus-zene-ramones/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!
