Hirben.hu Hírben jók vagyunk! 2022-ben sokunk számára vált kézzelfoghatóvá, hogy a klímaváltozás már nem csupán egy távoli, elméleti fenyegetés, hanem a mindennapokat formáló valóság. Az év augusztusának végére az elmúlt kilencven év legszárazabb hónapjai zárultak le Magyarországon, miután az Alföldön olyan mértékű aszály alakult ki, amilyet korábban legfeljebb szélsőséges példaként emlegettek a szakemberek és a tankönyvek. Egyes régiókban az éves csapadékmennyiség alig haladta meg a 300 millimétert, így gyakorlatilag sivatagi körülmények alakultak ki a térségben.
Sokan akkor még abban bíztak, hogy 2022 egyszeri, rendkívüli év volt, amely ugyan súlyos és komoly figyelmeztetés, mégsem válik új normává. Azóta azonban egyre inkább az látszik, hogy nem kivételes eseményről, hanem egy tartósan átalakuló klímáról beszélünk. Európa ráadásul gyorsabban melegszik, mint a világ többi része. A Copernicus Klímaváltozási Szolgálat legfrissebb, 2025-re vonatkozó jelentése szerint a kontinens kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag, és a Kárpát-medence az egyik legveszélyeztetettebb térségnek számít. Az ESOTC (European State of the Climate) jelentése szerint 2025 az 1992 óta mért három legszárazabb év egyike volt, tavaly májusban pedig Európa mezőgazdasági területeinek 35 százalékán mértek extrém aszályt.
Magyarországon az idei tavasz azonban újra aggasztó képet mutat. A HungaroMet elemzése szerint az április kifejezetten kedvezőtlenül alakult mezőgazdasági szempontból: az ország jelentős részén alig hullott csapadék, több helyen pedig egy hónapja egyáltalán nem is esett eső. Az elmúlt 30 napban 25-45 milliméterrel, az elmúlt 90 napban pedig 20-70 milliméterrel maradt el a csapadék az átlagostól. A felszínközeli talajréteg országszerte kritikusan száraz, a föld porzik, és egyre több helyen már repedezik is. Tavaly nagyjából 550 ezer hektárt sújtott aszálykár, a biztosítók közel 45 milliárd forintnyi kártérítést fizettek ki, az idei év azonban még súlyosabb lehet: jelenleg az ország területének mintegy 90 százalékát veszélyezteti az aszály. A legsúlyosabb helyzet továbbra is az Alföldön és a Duna–Tisza közén alakult ki, de a vízhiány már a Dunántúl jelentős részét is kritikusan érinti.
A kérdés így már nem az, hogy van-e aszály, hanem az, hogy milyen következményekkel kell szembenézni. Mit jelent ez a mezőgazdaság, az állattartás, a természetes élőhelyek, sőt hosszú távon az emberi életminőség szempontjából? Erről beszélgettünk Jakab Gusztáv ökológussal, természetfotóssal, az ELTE habilitált egyetemi docensével, aki közel harminc éve követi az Alföld ökológiai változásait, és terepi munkája során közvetlenül látja azt a folyamatot, amelyet már nem túlzás ökológiai katasztrófának nevezni.
„Add már, uram, az esőt!”
Jakab Gusztáv szerint az idei aszályt nem lehet pusztán azzal magyarázni, hogy márciusban és áprilisban rendkívül kevés csapadék hullott, hiszen bár ez valóban súlyosbítja a helyzetet, a probléma gyökere jóval mélyebbre nyúlik. Az ökológus elsősorban az Alföld középső részét járja rendszeresen, évente akár 200–300 kilométert is gyalogol a pusztákban, hogy felmérje a Natura 2000-es területek ökológiai állapotát. Ez az Alföld területének mintegy 20 százalékát jelenti. Emellett más kutatási munkái révén is csaknem harminc éve figyeli a táj változásait, így ha valaki, ő a saját szemével is végigkísérte a klímaváltozás hatásait a régióban.
Nem véletlen, hogy ő is úgy látja, hogy a 2022-es év egyértelműen fordulópontot jelentett. Akkor még ő maga is abban reménykedett – saját szavaival élve naiv módon –, hogy ez csupán az évszázad aszálya lesz, egy egyszeri, rendkívüli esemény, amely nem ismétlődik meg. Azóta azonban világossá vált számára, hogy nem erről van szó. 2022 óta ugyanis gyakorlatilag minden évben újra megjelenik ugyanaz a probléma, és ha összeadjuk az azóta lehullott csapadék mennyiségét, majd összevetjük azzal, amennyinek a sokéves átlag alapján le kellett volna esnie, akkor az elmúlt négy évben már körülbelül egy teljes év csapadéka hiányzik.
Vagyis önmagában nem az idei tavasz rendkívüli szárazsága a legnagyobb baj, hanem az, hogy a hiány évek óta folyamatosan halmozódik.
Az ökológus – aki már több fotóriportjában, cikkében és bejegyzésében is figyelmeztetett a problémára – szerint különösen aggasztó, hogy mára már nemcsak felszíni vízhiányról beszélhetünk, hanem a talajvíz szintje is drámai mértékben csökken. Korábban elsősorban a Homokhátságot tartották kritikus területnek, ahol a talajvíz helyenként 4–6 métert is süllyedt. Most azonban ugyanez a jelenség már a Tiszántúlon is egyértelműen mérhető. Ez azért jelent különösen súlyos problémát, mert a „növények gyökérzónája két irányból jut vízhez: felülről a csapadékból, alulról pedig a talajvízből, amely kapilláris vízemelés révén táplálja a felsőbb talajrétegeket”.
Most azonban egyik irányból sem érkezik elegendő utánpótlás. „Felülről alig esik eső, alulról pedig a lesüllyedt talajvíz már nem képes elérni a gyökérzónát. A csapadék és a talajvíz nem ér össze, vagyis a rendszer szó szerint megszakadt. Már annyi csapadék sem hullik, hogy az visszatölthetné a talajvízkészleteket” – hangsúlyozta az ökológus, aki kamerájával folyamatosan dokumentálja is a változásokat az Alföldön.
Ehhez társul a folyamatosan emelkedő átlaghőmérséklet, amely tovább fokozza a párolgást, és még gyorsabban szárítja ki a talajt. Jakab Gusztáv szerint a vízről szóló közbeszédben gyakran megfeledkezünk arról, hogy a víznek nemcsak gazdasági haszna van – hiszen a víz nem csak öntözővíz, ivóvíz vagy az állatok itatása miatt fontos –, hanem alapvető klímaszabályozó szerepe is van a tájban. A víz jelenléte ugyanis stabilizálja a helyi klímát, a párolgás pedig természetes hűtőrendszerként működik. „A természet mintha kétségbeesetten próbálná visszahűteni önmagát, ezt pedig csak párologtatással tudná megtenni” – fogalmazott.
Csakhogy ma már nincs miből párologtatni.
A talaj kiszárad, utána a növényzet is kiszárad, és amikor megszűnik ez a természetes hűtőmechanizmus, a levegő és a talaj még gyorsabban melegszik fel. Ezt pedig már az emberek is közvetlenül érzik. Szerinte ezért tévedés kizárólag csoportérdekek mentén gondolkodni a vízről – hogy az a gazdának kell, a turistának, a horgásznak vagy az állattartónak. A természetes vizes ökoszisztémák hőmérséklet-szabályozó szerepe minden ember számára létfontosságú, függetlenül attól, hogy közvetlenül megélhet-e belőle, vagy sem.
„Éppen ezért lenne kulcsfontosságú a víz visszatartása. Csakhogy mostanra sok helyen már nincs mit visszatartani” – figyelmeztetett az egyetemi docens. Ugyanis hiába tömnek el csatornákat, vagy próbálnak vízvisszatartási beavatkozásokat végezni, ha nincs víz a rendszerben. A folyókban is egyre kevesebb a víz, így sok helyen már azokat sem lehet kivezetni. Jakab Gusztáv szerint emiatt ma már jóval rosszabb helyzetben vagyunk, mint 2022-ben, az aszálykatasztrófa előtt, ezúttal ugyanis már magunk mögött húzzuk az elmúlt négy év hiányát is.
Őshonos fajok veszhetnek oda
Jogosan merülhet fel a kérdés az olvasókban, hogy ha az idei tél végre ismét hozott havat, az miért nem jelentett bármiféle enyhülést. A szakember szerint erre a válasz egyszerű, hiszen hogyha feltételezzük, hogy száz milliméter hiányzik, azt húsz milliméter csapadékkal egyszerűen nem lehet pótolni. Vagyis a tél csapadéka rövid távon ugyan javíthatott bizonyos helyzeteken, de az elmúlt évek felhalmozódott vízhiányát érdemben nem tudta kompenzálni.
Az aszály okairól beszélve gyakran előkerül a folyószabályozások kérdése is, hiszen egyre többször merül fel a kérdés, hogy vajon az iparosodás korában végzett lecsapolások, a mocsarak felszámolása és a folyók szabályozása mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy ma ilyen súlyos vízhiánnyal küzd az Alföld. Az ökológus szerint ebben valóban komoly felelősségünk van. Mint mondta, az Alföldet részben mi magunk szárítottuk ki, a nagy lecsapolások során ugyanis megszüntették a sárréteket, felszámolták az alföldi nagy mocsár- és lápvilág jelentős részét, ugyanakkor fontos látni, hogy ma már bármennyire is furcsán hangzik, az Alföld alapállapota természeténél fogva mégis vizes.
A mélyebb fekvésű területeken, a gyepterületeken egészen 2022-ig teljesen természetes volt, hogy időszakos vízállások alakultak ki. A szikes pusztákban sekélyen megállt a víz, tavasszal pedig jellemző volt, hogy gumicsizmával lehetett csak közlekedni. Most azonban ezek a területek is eltűnőben vannak. Azok a kisebb vizes élőhelyek, amelyek még túlélték az 1880-as évek nagy lecsapolásait, most szűnnek meg végleg.
Ez egy valódi ökológiai katasztrófa, amely a szemünk előtt zajlik
– hangsúlyozta.
Ez pedig korántsem túlzó kijelentés, ugyanis nemcsak a mocsári növények tűnnek el, hanem a kétéltűek és a vízimadarak élőhelyei is néhány éven belül megszűnhetnek. A Tiszántúlon ma már természetes vizes élőhelyek szinte csak ott maradnak fenn, ahol a nemzeti parkok – például a Hortobágyi vagy a Körös–Maros Nemzeti Park – mesterséges elárasztással próbálják fenntartani őket. Ez azonban csak tűzoltás, ugyanis minden más területen ezek az élőhelyek vagy teljesen eltűnnek, vagy olyan súlyos károsodást szenvednek, amelyet később rendkívül nehéz lesz helyreállítani. És nem is néhány apró foltról van szó, hanem hatalmas területekről.
Arra a kérdésre, hogy konkrétan mely fajok kerülnek a legnagyobb veszélybe, Jakab Gusztáv azt mondta, hogy „gyakorlatilag minden olyan növény és állat, amely valamilyen módon a vízhez kötődik”. Pedig nem mély tavakra kell gondolni, sok esetben már néhány centiméteres, sekély tavaszi vízborítás is elegendő lenne ahhoz, hogy ezek az élőhelyek működjenek.
A kétéltűek közül különösen veszélyeztetettek a gőték, valamint a vöröshasú unka, de az Alföld szinte valamennyi kétéltűfaja komoly veszélyben van. Ugyanez igaz a sekély vizekhez kötődő vízinövényekre, hínárfajokra és mocsári növényekre is.
A helyreállításra természetesen vannak kezdeményezések. A nemzeti parkok és természetvédelmi civil szervezetek – például a Vízőrzők – számos mintaterületen próbálnak eredményeket elérni, Jakab Gusztáv szerint azonban itt nagyságrendi problémáról van szó. Ezek a projektek ugyan kétségkívül fontosak, de az összes érintett területnek csupán nagyon kis százalékát érintik. Miközben a probléma rendszerszintű, a beavatkozások többnyire lokálisak. Ha pedig a jelenlegi tendencia folytatódik, ezek a megmaradt területek is könnyen ugyanarra a sorsra juthatnak. A szakember szerint idővel csak oázisszerű élőhelyek maradhatnak fenn – hasonlóan ahhoz, ahogyan a sivatagokban elszórtan megmaradnak a vízhez kötődő, életet jelentő foltok.
A mezőgazdaság a földbe állhat
Az aszály azonban nemcsak a természetes élőhelyeket veszélyezteti, hanem közvetlenül a mezőgazdaságot és az állattartást is, és különösen súlyosan érinti a legelő állatokat és a takarmányellátást. Az egyetemi docens szerint az árterületek ebből a szempontból kulcsszerepet játszanak, hiszen ezek biztosítják a legtöbb állat számára a viszonylag olcsó és jó minőségű takarmányt, illetve a legeltetés lehetőségét. Persze, ha nincsen aszály…
Egy átlagos évben egy jó alföldi, például ecsetpázsitos szikes rétről hektáronként akár hét-nyolc körbála szénát is be lehet takarítani. Az idei évben – és több esetben már 2022 óta is – ennek töredéke sem terem meg. Sok helyen még egy körbála sem jön össze hektáronként, a hozam mindössze 0,7-0,8 körbála körül alakul. „Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem éri meg beindítani a traktort, de nem éri meg a kaszálógépbe üzemanyagot tölteni sem, mert olcsóbb máshonnan megvenni és odaszállítani a szénát, mint elvégezni a munkát. A gazdák helyzetét azonban megnehezíti, hogy a területeiket használniuk kell, a fenntartási kötelezettségek továbbra is megmaradnak, miközben a föld már alig ad valamit cserébe.
Hasonlóan súlyos a helyzet a kukoricatermesztésben is. Jakab Gusztáv szerint Magyarország középső részén ma már gyakorlatilag nem lenne érdemes kukoricát vetni, ennek ellenére sokan mégis ezt teszik. A kukorica hagyományosan a magyar gazdák egyik legfontosabb növénye, mert jól értékesíthető, magas hozamú, igazi „piacos termék”. Amikor jó év van, komoly bevételt jelent, így nemcsak a megélhetést biztosítja, hanem fejlesztésekre, beruházásokra is lehetőséget ad. Csakhogy ez ma egyre kevésbé működik.
A kukorica ugyanis magas vízigényű növény, rosszul viseli a szárazságstresszt, ezért az aszályos években a termésbiztonság drámaian romlik.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!