Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Az emberek háromnegyedén – életében legalább egyszer – sikereik közepette eluralkodik az a saját magát leértékelő, önmarcangoló, kételkedő érzés, hogy nem érdemlik meg eredményeiket, és valójában csak svindlerek, szélhámosok, lókötők, azaz imposztorok, és csak idő kérdése, hogy lelepleződjenek. Ha megfogalmazódnak a „nem vagyok elég jó”, „csak szerencsém volt”, „mások jobbak”, „hogy jövök én ehhez?” mondatok, miközben joggal lehetnénk büszkék magunkra, amit környezetünk is visszaigazol, akkor biztosak lehetünk benne, hogy imposztorszindrómában szenvedünk.
Nem betegség, hanem jelenség
A fogalmat 1978-ban vezette be két pszichológus (Pauline R. Clance és Suzanne A. Imes) és kezdetben a felsőoktatásban és a férfiak uralta szakmai iparágakban jól teljesítő nőkre fókuszáltak. Először a „szélhámosjelenség” elnevezést használták, ami pontosabb, mint a „szindróma”, az indokolatlan önlebecsülés ugyanis nem betegség, hanem tünetegyüttes.
Ha össze kellene foglalni ennek a paradox tépelődésnek, aggodalmaskodásnak a lényegét, akkor úgy írhatnánk le, hogy minden negatív történés miatt magunkat okoljuk („én vagyok a hiba”),
míg a sikereket a véletlen, a körülmények szerencsés alakulása szülte.
Ha máshonnan nem is, de Molière Tarttuffe, avagy az imposztor című darabjából, a magát hithű szentfazéknak mutató, valójában gátlástalan, álszent, csaló főszereplő révén ismerhetjük a kifejezést. (A mindenkori szemfényvesztők és szélhámosok elé kíméletlen tükröt tartó imposztorkomédiát XIV. Lajos francia király, a Napkirály be is tiltotta.)
Az imposztorszindrómát átélők azonban nem többnek és másnak mutatják magukat, hanem pont fordítva, a valós teljesítményüket sem képesek kellően értékelni, nem hisznek magukban, és túlzottan meg akarnak felelni másoknak.
Ők az öt alaptípus
A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi is felteszik maguknak a kérdést: jogosan ülnek a műsorvezetői székben? Tényleg meg van-e a kellő tudásuk ahhoz, hogy népszerű tudományos műsort vezessenek? Majd bemutatják az imposztorszindrómások öt alaptípusát, amelyek közül talán a legismertebbek a munkamániások (Superwomanek/Supermanek), akik egyfolytában úgy érzik, hogy ha éppen nem tesznek valami „hasznosat”, akkor csakis léhűtők, naplopók, lusták lehetnek. Nem véletlen, hogy az imposztorérzéssel gerjesztett munkamánia és a kiégés kéz a kézben járnak.
De nem járnak messze a maximalisták (perfekcionista) sem, akik nem szívesen adják ki a kezükből a munkát, mivel szentül meg vannak róla győződve, más úgysem tudná olyan jól elvégezni azt, mint ők. Rosszul viselik, ha nem kontrollálhatják a helyzetet, miközben állandóan azzal gyötrik magukat, hogy lehettek volna sokkal jobbak is.
Külön kasztot alkotnak a „született zsenik”, akiknek már kis koruktól csodájára jártak, a siker pedig eleve „jár” nekik, ezért nem tudnak mit kezdeni a kudarccal. A „magányos harcosok” nem kérnek segítséget, rettegnek ugyanis attól, hogy kiderülhet, hogy valamiben nem is annyira jók. Ezért aztán nem szívesen működnek együtt másokkal, egyedül próbálnak mindent megoldani. Hasonló aggodalmaik vannak a „szakértőknek” is, reszketnek attól, hogy kiderül, valójában nem is tudnak „mindent”. Habzsolják emiatt a különböző képzéseket, mert azt gondolják, nekik folyton naprakésznek kell lenniük. Mélyen legbelül azonban kételkednek tudásukban.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!