Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Az alábbi sorok születésekor még nem hivatalos, ám csaknem biztosra vehető, hogy Szoboszlai Dominik a Liverpool FC játékosa lesz. Azt is tudni véljük, hogy az angol klubóriás a szerződésében szereplő 70 millió eurós kivásárlási záradékot aktiválva szerzi meg a lipcsei középpályás játékjogát. Szoboszlai ezzel messze a legdrágábban értékesített labdarúgó lesz a magyar futball történetében, de az RB Leipzig 2009 óta íródó klubtörténelmében is átveszi a vezetést a Chelsea-nek cirka 60 millióba került Christopher Nkunkutól. Adja magát a kérdés, mégis miért érhet meg ennyi pénzt a Leipzig és a magyar válogatott középpályása a világ egyik legjobb klubjának? Ezt próbáljuk megválaszolni.
A Jürgen Klopp vezette csapat a 2022–2023-as Premier League-szezonban sokat botladozva az ötödik helyen zárt, azaz lecsúszott a Bajnokok Ligája-indulásról. Mindezt a szezon közepén, az angol bajnokságban mindig is kulcsfontosságúnak tartott december-januári időszakban nyújtott különösen gyenge teljesítményének „köszönhette” a Pool. Csakhogy az együttes az évad végére olyan hajrát nyitott, még arra is reálisnak tűnő esélye nyílt, hogy az utolsó fordulókban a Manchester United–Newcastle United páros valamelyikét esetleg elcsípje a BL-csatában. A riválisok végül nem buktak ehhez elég pontot, de a „vörösök” így is jelentősen csökkentették a hátrányukat és tényleges nyomást jelentettek Eddie Howe és Erik ten Hag együttesére is azzal, hogy az utolsó tizenegy bajnokijukat veretlenül vívták meg.
Tény, erre az etapra csak két igazán komoly rangadójuk, a jó sorozat nyitódarabjai, a Chelsea elleni 0–0 és az Arsenal elleni 2–2 jutott. Keményebb meccsként pedig a Tottenham, a Brentford és az Aston Villa elleni találkozókat említhetjük. Ezzel együtt is szembeötlő az együttes várható gólok számával leírt formajavulása – ráadásul itt nem is tizenegy, inkább csak tíz mérkőzést érdemes tekintenünk…
Az első 28 fordulóban 1,92-es xG-t hoztak Klopp tanítványai, az utolsó tíz játéknapjuk átlaga 2,23 volt. De a csapat nemcsak a várható góljai számában, hanem ami ennél is fontosabb lehet, védekezésben is nagyot javult: az ellenfelek xG-je (avagy a Liverpool szempontjából xGa) ugyanis csaknem beszakadt, 1,35-ös értékről 1,03-ra esett vissza a szezonhajrában. A várható gólok különbsége, ami igazán jelentős, hiszen több mint 6 tizedet javult a mutatóban a Liverpool, meccsenként egygólos átlag fölé növelve az xG-fölényét. Hasonló számokat teljes szezonra vetítve egyedül a Manchester City tudott produkálni, míg az idény bizonyos etapjaiban az Arsenal és a Brighton volt még képes hasonló dominanciára.
Amiért az Arsenal, és nem a Chelsea elleni döntetlent érdemes a formajavulás kulcspontjaként említeni, az Klopp egyik, de talán a legfontosabb taktikai húzása az idényből. Ez pedig a 3–2–2–3-as felállás, vagy ahogyan sporttörténeti könyvekben emlegetni szokás, a WM-rendszer használata (az angol zsargonban és elemzésekben 3–box–3-ként találkozunk vele).
A felállás a két világháború között élte a fénykorát az európai labdarúgásban. A WM-rendszer evolúcióját a kombinációs játék térhódításától kezdve az úgynevezett piramis-rendszer átalakulásából szokás levezetni. Mivel a ’20-as években megváltozott a lesszabály, és a korábbi háromról a ma is használatos kettőre csökkent azon játékosok száma, akinek a kapujuk és az azt támadó csatár között kell lenniük, muszáj volt, hogy a csapatok is alkalmazkodjanak a rizikót csökkentendő.
A The Guardian 2011-es cikke az Arsenal korszakalkotó menedzseréhez, a londoniak történetének első két bajnoki címét nyerő Herbert Chapmanhez köti a megalkotását. Chapman a területek jobb elosztása és a gyors passzjáték akadályozása érdekében a középfedezetet visszahúzta a védelmi vonalba, így a korábbi kettő helyett három hátvéd kapott szerepet a csapatában. A középpályán keletkezett űrt pedig úgy pótolta, hogy a balösszekötőt és a jobbösszekötőt visszább vonta, így a támadósorban lényegében a balszélső, a jobbszélső és a középcsatár maradt. A két összekötő ugyan visszább lépett, de nem annyira, hogy vonalba került volna a két fedezettel, így született meg a számokkal leginkább 3–2–2–3-mal leírható, de a pályán a játékosok helyezkedése által a „védekező ötösnél” egy M, a támadóknál egy W betűt formáló alakzat.
Mit ad isten, a formáció tündöklését a magyar válogatotthoz, egész pontosan a Sebes Gusztáv által az évszázad mérkőzésén a Wembleyben előhúzott taktikai lépéshez szokás kötni. Az 1953-ban 6:3-ra megnyert találkozó után Hidegkuti Nándor, az Aranycsapat csatára arról beszélt, a mieink állandó pozícióváltása zavarta össze teljesen az ellenfelet. Sebes a többi között arra kérte a játékosokat, Hidegkuti lépjen visszább, és ahelyett, hogy legelöl a testes angol védőkkel csatázna, valamivel mélyebben kérje a labdát – mai értelemben véve játsszon hamis kilencest. A másik, az európai közvéleményt akkor igencsak meglepő húzással Zakariás József fedezet helyett lényegében negyedik védőt játszott. Az így kialakult területeket a mieink remekül tudták kihasználni, míg az angolok sokszor nem tudták, mit is kezdjenek ezekkel a résekkel és a korszellemhez képest labda nélkül is szokatlanul sokat mozgó magyarokkal.
Persze túlzás lenne azt állítani, hogy ez az egy meccs írta volna át a következő évtizedek taktikai elképzeléseit, ám tény, Puskás Ferencék diadala, a 6:3-as végeredmény, és az azt övező nemzetközi döbbenet rámutatott a WM-rendszer esetleges hiányosságaira. Egyre több edző vetett be négy védőt, ha más nem, az olaszok által alkalmazott módon, söprögetővel kiegészítve a védelmi sort. Ez azonban egy másik történet.
A WM-rendszer, mint alapfelállás fokozatosan kikopott a labdarúgásból, ám a 2000-es évek végétől egyre több csapatnál bukkant fel újra, mint pillanatnyi megoldás azokra a játékszituációkra, amelyeknél kevés idő alatt gyorsan kellett volna gólt, vagy gólokat szerezni.
Pep Guardiola például már a Barcelonánál is bevetette legendás tiki-takája szerkezeti alapjaként, aztán a Bayern Münchennél még többször alkalmazta. Ugyanez igaz Thomas Tuchelre, aki például a Dortmundnál, majd a Chelsea-nél használta gyakorta visszatámadáskor, illetve labdás játéknál a rendszert. De az elmúlt évekből említhetnénk még Julian Nagelsmann RB Leipzigjét és Bayernjét is. De láttuk a most végetért idényben az Arsenalt is ezt a hadrendet alkalmazni Olekszandr Zincsenko főszereplésével. Tény, a példaként felhozott csapatok váltakozó hatékonysággal alkalmazták ezt, és nem is pont ugyanúgy. A Barcelonánál és a Bayernnél egy 4–3–3-as alaptaktika hibridmegoldása volt támadásban a 3–2–2–3, a Tuchel féle Chelsea-nél egy 3–4–3-é.
Guardiola a 2022–2023-as évad második felében nyúlt rendszeresen ennek a formációnak egy nagyon közeli verziójához, amikor Erling Haaland mögött négyes vonalban felsorakoztatta támadószellemű játékosait, miközben hátul az M talppontjaként három középhátvédet, csúcspontjaként pedig többnyire Rodrit és még egy szűrőt, sokszor az eredeti posztját tekintve szintén hátvéd John Stonest szerepeltette.
Részben talán innen is jött az ihlet Klopp számára, hogy megpróbálja a Liverpoolnál is a WM-rendszer modern változatát. Április végén a This is Anfield nevű brit szurkolói portál egyik elemzője, Harry McMullen vette végig, hogy a német menedzser hányféle stratégiát próbált ki az idény közben, hogy valahogy felszállóágba hozza a csapatát. Az viszonylag hamar kiderült, hogy a korábbi években játszott rendkívül intenzív le- és visszatámadás a Bayernhez távozott Sadio Mané, és a sokszor sérült Roberto Firmino hiányában, Mohamed Szalah mellett többnyire Darwin Núnezt és Luis Díazt bevetve nem tud olyan hatékony lenni. Ezt a problémakört fejelte meg Núnez gyenge helyzetkihasználása és ingadozó formája, Díaz, valamint az elöl dzsókerként bevethető Diogo Jota sérülései. A télen jött Cody Gakpo megszerzése ugyan valamelyest enyhítette Klopp problémáit a támadószekcióban, de a holland beilleszkedése is a vártnál több időt vett igénybe.
Az elemzés szerint hat jól elkülöníthető próbálkozása volt Kloppnak, mielőtt az idény végére megtalálta a WM-rendszert. Ami összekötötte a taktikai kísérleteket, az az, hogy a Liverpool minden esetben 4–3–3-ból indul, az azonban merőben más, hogy például a szélső védők miként lépnek be a támadásba. Az idény elején alapesetnek tekinthettük, hogy az egyik középső középpályás, Jordan Henderson, Fabinho, Thiago – vagy az, aki épp egészséges maradt – támadásépítés közben kissé visszább a két középhátvéddel együtt, míg a két szélső, az esetek többségében Trent Alexander-Arnold és Andrew Robertson sokszor a labda előtt helyezkedve szélső támadókat meghazudtoló magasságban helyezkedett. Eközben az eredeti jobb- és balszélső befelé húzódva támadhatta a tizenhatost, míg a két támadó szellemű középpályás a félterületekbe mozogva telítette az ellenfelek kapuja előtti 20-22 méteres sávot.
Csakhogy a Liverpoolnak rengeteg problémája adódott abból, hogy nem tudta megfelelő hatékonysággal befejezni a támadásépítéseit, ebből pedig az ellenfelek sorra kontrázhattak. Amikor a lescsapda nem működött, sokszor az ellentámadásokat három olyan futballistának kellett volna megakadályozni (Virgil van Dijk, Joel Matip és Thiago/Fabinho/Henderson), akik ma már messze nem a leggyorsabb Premier League-játékosok közé tartoznak. A Pool védekezése mögött található óriási területek, az oda belőtt labdákból kapott gólok.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!