Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Egy önéletrajzi könyv kicsit számadás, számvetés érzetű mindig. Miért épp most érezte úgy, hogy eljött az ideje, hogy elkészüljön a kötet?
Mindenképpen van benne egy számvetés is, de ez önmagában eléggé öncélú lenne. Szerettem volna még aktív játékosként megcsinálni, hogy ezáltal is kicsit közelebb hozhassam az embereket a profi sportolók világához – kezdte az Indexnek adott interjút Gulácsi Péter, melynek apropóját novemberben a megjelent, Csendben a csúcsra című önéletrajzi könyvének bemutatója adta. – Bemutatni azt, hogy nekünk is vannak hétköznapi problémáink, nehéz napunk. Hogy megpróbáljak a példámon keresztül olyan tanulságokat megosztani az olvasókkal, ami bárki életében hasznos és fontos lehet. Az ember sosem tudhatja, hol ér véget a karrierje, de egyértelmű, hogy én már az utolsó szakaszában járok. A válogatottságtól való visszavonulás is egy nagy jelentős lépcsőfok volt ebben a folyamatban. Fontos volt elkapni azt a pillanatot, amikor még pályán vagyok, és közben mesélhetek arról, honnan indultam és hogyan jutottam el eddig a pontig.
Ha egyetlen fő üzenetet kellene kiemelnie a könyvből, mi lenne az?
Egyszerű dolgokról szól, még ha közhelynek hangzik is: szorgalom, kitartás, munka, alázat. Ezek kísértek végig, és ezek segítettek ahhoz, hogy eljussak erre a szintre.
Nevelőedzője, Hernády András úgy fogalmazott, amikor először meglátta önt egy csendes, visszahúzódó tucatfiúcskának tűnt, aztán már hat-hét éves korára kiderült a különleges képessége a szorgalma és az alázata. Szerinte ez emelte már korán az átlag fölé. Ezek szerint ilyennek látja önmagát is? Ezért is Csendben a csúcsra a kötet címe?
Ezt a hozzáállást igyekeztem képviselni mindvégig, és azt gondolom, leginkább ezek segítettek hozzá ahhoz, hogy egy évtizeden át a Bundesligában, rendszeres Bajnokok Ligája-induló csapatnál tudjak játszani, hogy eljussak oda, ahova az elmúlt években eljutottam.
Belelapoztam a könyvbe, és már a legelső fejezet első bekezdései is – finoman szólva – sokkolóak. Leírva is már-már horrorisztikus, amit a második és harmadik térdműtétjéről, a lába lehetséges amputálásáról, és a nyelőcsövét szétmaró antibiotikum kúráról leírt…
Nem véletlenül döntöttünk úgy, hogy ez a fejezet legyen az első. Személyiségformáló időszak volt. Egyúttal a legnehezebb az egész pályafutásomban. Nemcsak a futballról alkotott képemet, az élethez való hozzáállásomat is megváltoztatta.
El sem tudom képzelni, mekkora mentális erő kell hozzá, és végül mekkora öröm lehet, amikor sikerül, hogy ilyen helyzetből valaki visszaküzdje magát a Leipzig és a magyar válogatott kapujába, hogy ismét a Bajnokok Ligájában és Európa-bajnokságon védjen.
Nehéz olyan karriert találni a futballban, amiben nincsenek nehézségek. Az én utam sem volt sima, mindig csak felfelé szárnyaló a térdsérülésem előtt sem. Utólag visszagondolva, minden küzdelem, minden nehézség, ami ért, segített felkészülni a következő kihívásra, ami még a karrieremben rám várt. De a döntéseim általában igazolást nyertek. Azt gondolom, még ha elcsépelten is hangzik, a kitartás mindennél fontosabb, és ha az ember kitartóan hisz valamiben, akkor az egészen kilátástalan helyzetekből is ki tud törni. Nem mondom, hogy a kórházi ágyon fekve az első pillanattól azon gondolkodtam, mikor fogok újra a Bajnokok Ligájában védeni, az orvosoknak sem a pályafutásom, sokkal inkább a lábam megmentése volt az elsődleges céljuk, de tudtam, hogy ahogyan a korábbi nehézségek idején, úgy most sem adhatom fel harc nélkül. Utána viszont arra is rá kellett eszméljek, valamin változtatnom kell, ha nem akarok újra hasonló helyzetbe kerülni. A sérülésem egyértelműen a túlterhelésből következett, a koronavírus-járvány miatt összecsúszott a versenynaptár, aztán a 2022-es katari világbajnokság miatt a következő szezont is hamarabb kellett kezdenünk. Egy olyan mókuskerékbe kerültem én is, és a többi futballista is, amiben minden korábbinál komolyabb volt a súlyos sérülés veszélye.
Ezzel együtt, tavasszal sokan meglepődtek, amikor lemondta a válogatottságot, még poszttársa, a 47-szeres válogatott Dibusz Dénes is úgy fogalmazott, bár szóba került önök között az esetleges búcsú, váratlanul érte, amikor meglépte. Jólesett, hogy még sokan szerették volna látni a válogatott kapujában? Vagy éppen, hogy még súlyosabbá tette a döntést?
Megfordítom: lehet, hogy inkább pozitív visszaigazolás, hogy ez még egy jó pillanat volt. Az ember rengeteget gondolkodik azon, mikor a jó pillanat. Az a jó pillanat, amikor még tudnál játszani, vagy amikor már nem tudnál. Számomra sokkal fontosabb volt, hogy mit nyerek ezzel, és amit nyerni tudok, az rengeteg idő a családommal. Olyan idő, amelyet éveken át, nem mondom, hogy feláldoztam a válogatottért, de minden futballistának, aki elkezd focizni, a legnagyobb vágya, hogy a saját országát képviselhesse. Ez nekem rengeteg éven keresztül a lehető legmagasabb szinten adatott meg. Viszont eljött az a pillanat, amikor egyre inkább az volt az érzésem, hogy ugyanolyan fontos, sőt, jóval fontosabb, ami otthon történik, ezért hoztam meg ezt a döntést. Amikor az ember lemond valamiről, akkor nyer is valamit, és ez mindkét irányba igaz. Éveken át a válogatottban való szereplésért lemondtam arról az időről, amelyet otthon tölthettem volna. Lemaradtam rengeteg születésnapról, ballagásról, évnyitóról.
Sokszor hangsúlyozta, hogy a családra fordítandó idő esett elsődlegesen latba a válogatottól való visszavonulásnál, de arról is pletykálnak, a csapaton belül voltak feszültségek, ami az éjszakába hajló kártyázásból fakadt, és amit az utolsó időszakban többször is szóvá tett…
Nem. Az edzőtáborokban és a válogatotton belül történő dolgok oda tartoznak, és nem ez befolyásolta a döntést. Telkiben jó a hangulat, családias a közeg, és ez így van rendjén. Két dolog számított: a családom és az egészségem. A sérülésem és a rehabilitációm alatt megtanultam, hogy nekem is vannak fizikai határaim. A nemzetközi futballban egyre több a meccs, nő a terhelés, sok az utazás. Már egyszer eljutottam egy pontra, amikor ez sérüléshez vezetett. Ebből tanultam, és ezt a jövőben mindenféleképpen el szeretném kerülni, ezért hoztam meg ezt a döntést.
Valahol a profi futball logikája az, hogy először a válogatottságról tud lemondani egy játékos, még akkor is, ha szívügye, hiszen a klubban nem lehet „nyolc meccset pihenni”, még a végén a rivális él a felkínált eséllyel, kiszorítja, aztán sem bajnoki, sem válogatottság…
Így van, hiszen óriási a verseny a kluboknál. Egyetlen centi előnyt sem akar adni az ember a riválisainak.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!