Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Hunyady Emese a magyar, majd az osztrák színeket viselve 1984-től 2002-ig hat téli olimpián vett részt, többszörös magyar, valamint osztrák bajnok. Az 1992-es téli olimpián, Albertville-ben bronzérmes lett, majd két évvel később a következő viadalon, Lillehammerben az 1500 méteren nyert aranyérmével a csúcsra ért. Ötkarikás kollekcióját 1994-ben még egy ezüstéremmel tette teljessé. Heerenveenben 1993-ban Európa-bajnokságon, 1999-ben világbajnokságon állhatott a dobogó legfelső fokára. Lapunknak egyebek mellett arról is nyilatkozott, hogy…
- milyen következtetést lehet levonni abból, ha egy szervezetnél egyszerre több helyen is problémák adódnak, és mi lehet rá a megoldás;
- miért volt törvényszerű a Liu testvérek távozása;
- miért nem akart a férje munkát vállalni a magyar korcsolyasportban;
- aztán mégis mitől gondolta meg magát, hogy jelenleg viszont már szóba sem lehet hozni előtte;
- a sportolók honosítását lehet-e függetleníteni az integrációtól;
- meddig lehet feszíteni húrt edző és versenyző között a közös munka során;
- miért érez luxusnak a sportági irányítás kiválasztása kapcsán.
Több kommunikáció, kevesebb félreértés és kavarás
Többször nyilatkozott már arról, hogy külföldön élve is figyelemmel követi, naprakész információkkal rendelkezik a magyar korcsolyasport eredményeiről és történéseiről. Az elmúlt hónapokban magyar eredményekből kevesebb, ügyekből viszont annál több és visszhangosabb volt a sajtóban: egykori eredményes élsportolóként mit olvasott ki a sorok között?
Leginkább azt, hogy valami nem stimmel. Méghozzá nagyon nem… És amikor lényegében mindenhol, egymástól függetlenül ténykedő szakágakban, vagy mondjuk úgy, műhelyekben probléma, panaszok sora merül fel, akkor egy következtetésig lehet eljutni: a fejétől bűzlik a hal. Nézze, nem élek itthon, nincs, nem lehet személyes tapasztalatom. Azért nagyjából mégis képben vagyok, és nem kell nagy okosság ahhoz, hogy az élsportban évtizedeket eltöltő személy ilyenkor levonjon bizonyos örök érvényű konklúziókat. Ide vezetnek a nem megfelelő szakmai és/vagy vezetői módszerek, de leginkább a nem megfelelő kommunikáció.
Mármint kinek kellene jobban kommunikálnia kivel? Szövetségnek edzővel? Edzőnek versenyzővel? Egy kalap alá lehet vonni az összes esetet?
A végkifejletet és a tanulságot illetően mindenképp. Amikor én a Volánban, vagy az MTK-ban versenyeztem, az egyesület különböző szakosztályainak vezetői, képviselői rendszeresen találkoztak egymással, és elmondták tapasztalataikat. Ami jó volt, azt mások is próbálták követni, ami rossz, abba az irányba a többieket eleve el sem indultak. Ha olyan helyzet adódott, ami konfrontációhoz vezetett volna egymással, annak úgy próbálták meg az elejét venni, hogy szemtől szembe mindenki elmondta a saját álláspontját, és igyekeztek kompromisszumos megoldást találni.
Nem várták meg, amíg egymás háta mögött kígyót-békát kiabáltak a másikra.
Nagyon félre tudja vinni az információkat és a dolgokat, ha valaki kitalálja és elképzeli, mit és hogyan akar a másik. Miközben könnyen előfordulhat, amit az egyik gondol az egészről, az fals, köze sincs a valósághoz, de azt adja tovább. Ami aztán értelemszerűen tovább torzul… Ha ennek elejét vette volna a személyes egyeztetéssel, akkor a másik lehet, hogy elmondja, ő az egészet nem is úgy gondolta. Ez a házon belüli kommunikáció. A másik az, amikor a jobbtól, ügyesebbtől kérdezek: nálatok ez hogyan néz ki, miként épül fel? Azért Magyarországon bőven találunk olyan sportágakat, ahol eredmények vannak, nem ügyek. Nem hiszem, hogy derogál bárki számára tanulni, információt szerezni teszem azt a kajak-kenusoktól, az úszóktól, hogy több szempontot figyelembe véve is sikeres két magyar szövetséget emeljek ki. És lehetne még folytatni a sort.
Azért a Liu fivérek távozásáig a magyar rövidpályás gyorskorcsolyázásról is az a kép élt, hogy ott minden rendben van. Egyértelműen beérett a nemzetközi színtéren is mérvadó két klasszis, melléjük felnőttek a társak, kezdett körvonalazódni a női szakág, valamint egy népesebb, tartalmasabb utánpótlás. A közvéleményt éppen ezért sokkolta a két versenyző távozása. Önt is meglepte?
A közvéleményt biztosan, de bennfenteseket aligha. És bár én sem feltétlen tartozom utóbbiak közé, a testvérek távozása engem már nem lepett meg.
Miért, volt, akinek a távozása meglepte?
Amikor az edzőnőjük, Csang Csing Lina nyáron távozott Magyarországról és hazatért Kínába, azon valóban csodálkoztam. Ami utána történt, az sportolói szemmel törvényszerű volt. Mint nálam a nyolcvanas évek közepén, teljesen párhuzamos a két eset.
A magyar sport számára pech: az edzőnő Kínába, és nem Debrecenbe ment
Annak ellenére, hogy ön akkor még tehetséges fiatal pályakezdő volt csupán, nagy nemzetközi eredmények nélkül, a Liu fivérek viszont olimpiai bajnokként, az ország hőseiként váltottak?
Ezeknek semmi köze a váltáshoz. Egy versenyzőnek kialakulhat olyan szoros emberi és munkakapcsolata az edzőjével, hogy feltétel nélkül hisz benne, a vele való közös munkában. Aztán ez eljuthat arra a pontra is, hogy lényegében csak ebben hisz, semmi másban. Onnantól kezdve pedig egy ilyen lépés idő kérdése volt. Arról a srácok is mindig hangsúlyosan nyilatkoztak, hogy csak és kizárólag Linával szeretnének dolgozni. Ezen nincs mit csodálkozni, 15 éve működnek együtt, nagyon az elejéről indultak és nagyon messzire jutottak el. Az útjuk még javában tart, és ez az út közös. Az, hogy Kínába ment az edző, a magyar sport számára pech, mert teszem azt, ha csak Debrecenig ment volna, akkor persze mindegy. Miként a fiúk szempontjából is: ők csak az edzőjüket követték.
Csang Csing Lina 2007-től felügyelte az akkor még kisgyerek Liu testvérek szakmai munkáját, majd öt évvel később csatlakozott be a magyar rövidpályás gyorskorcsolya szakágba. Előbb a szakmai stáb tagja volt, a 20 14-es téli olimpia után pedig már ő irányította a válogatottat. A hivatalos kommunikáció szerint a nyáron azért távozott, mert Kínából visszautasíthatatlan ajánlatot kapott. Nem lehet, hogy emellett éppen elég időt töltött távol a hazájától és egyszerűen visszavágyott?
Sikeres és boldog… volt… Csak sikerült az edzőnőt úgy kiszeretni a szövetségből, hogy elmenjen.
Miért ne szerették volna, hiszen sikeres volt, és a húzónevek ezer szállal kötődtek hozzá? Nem inkább a visszautasíthatatlan ajánlattal nem tudtak vagy akartak itthon versenyezni?
Nyilván nem lehet senki fejébe belelátni, amikor egy ilyen fajsúlyos döntést meghoz. De mondjuk a magyar sport jelenleg elég jó ajánlatokat képes tenni, és én sem gondolom, hogy itt erről volt szó.
Amúgy sem hinném, hogy érdekli őket a pénz. A srácok sem az anyagi elismerésért lettek olimpiai bajnokok, és az edző sem a pénzért segítette őket aranyéremhez.
Nyilván köszönik, ha jár mellé az is, de a motiváció nem abból fakad.
Akkor mégis mi vezethetett idáig?
Az én megítélésem szerint egyértelműen a kommunikáció. Az nem volt jól kezelve, és hagyták, hogy eljusson addig a pontig, amikor már megfogalmazódott a távozás gondolata.
Jó, távozik a vezetőedző, de azért a sportban ez nem rendhagyó eset. Jön helyette más, vagy éppen az ő szárnyai alatt, az ő módszereit átvéve majd alkalmazva felnő egy másik szakember. A stáb másik oszlopos tagja, Bánhidi Ákos például maradt. Ez nem volt opció vagy kellő biztosíték a testvéreknek?
A jelek szerint nem. Ők dolgoztak együtt hosszú éveken át ezekkel a szakemberekkel, nyilván mérlegre tudták tenni az érveket pro és kontra. Ákos nem feltétlen a teljes szakmai koncepciót rakta össze, az Lina munkája volt. Mint ahogyan én sem vagyok a szó szoros értelmében vett edző. Egy dologban biztos vagyok, a sportolókat nem lehet elítélni a döntésükért.
Pedig sokan megtették…
Élsportolók, bajnokok? Nem hinném… Ahogyan az előbb mondtam, az én utam hasonló volt, bár jobban belegondolva,
az ő döntésük sokkal bátrabb, mint negyven évvel ezelőtt az enyém.
Ők anyagilag már teljesen sínen voltak, ezzel biztosan nem volt problémájuk. Megvoltak a sikereik, egy ország nézett fel rájuk és hordozta őket a tenyerén. Azt nem tudni, hogy kínaiként mit érnek el, és azzal milyen respektet vívnak ki maguknak. Mert akárhonnan nézzük, ott ők azért nem született helyiként lesznek már kezelve. Az én nehézségem abból állt, hogy a közhiedelemmel ellentétben a körülmények ott sem voltak tökéletesek. Sőt, még a hazaitól is elmaradtak. Bécsben akkor hetente három alkalommal tudtam jégre menni, ellenben itthon minden nap. Jártam is Budapestre rendszeresen, akkori férjem révén osztrák állampolgár lehettem, így az oda-vissza utazgatás nem volt probléma.
A férjemmel azóta sem lehet beszélni Magyarországról és gyorskorcsolyáról
A rövidpályások problémái után talán jöhetnének az ön számára még kedvesebb, önhöz sokkal közelebb álló nagypályás szakág aktualitásai, de a szakág legnagyobb gondja talán továbbra is az, hogy lényegében láthatatlan idehaza. Nincs nemzetközi eredmény, klasszis és népes utánpótlás. Pedig lehetne?
Ez a legnagyobb szívfájdalmam évek óta. Hogy népes utánpótlás lehetne-e, azt nem tudom. A mostaninál népesebb talán, de amíg nem teszünk érdemi munkát bele, akkor mitől lenne? Egy-két tehetség persze még így is felbukkan, őket jobb menedzseléssel azért látható helyig el lehetne vinni. Az pedig semmi pénzbe és munkába nem kerülne, csupán gesztus, hogy év végén tőlük is kijelöljön valakit a szövetség az Év legjobbjai közé, de valahogy csak nem sikerül. Rövidpályás, műkoris, szinkronkoris van, de nagypályás az nincs, pedig lehetne, ebben biztos vagyok.
Nem csak egy külső szemlélő okoskodása ez, aki könnyen beszél és akinek így semmi nem drága?
Okoskodtam én belülről is, jó, nem sokat, és annak sem lett szép vége. Mindenki tudja rólam, hogy a jégpálya mellett élem az életem, függetlenül attól, hogy éppen hol vagyok. Ausztriában, Svájcban töltöm a hónapokat, éveket, vagy jövök Magyarországra pár napra, hétre. Mert gyakran jövök, anyukámat járok meglátogatni.
Bárhol járok, valahogy az utam mindig a jégcsarnokhoz, jégpályához, vagy a benne élő, dolgozó személyekhez, leginkább persze a sportolókhoz vezet.
Ez az életem. És aki keresi velem a szakmai kapcsolatot, az is mindig megtalálta a hozzám vezető utat. Évek óta foglalkoztat, miként tudnék igazán a magyar nagypályás gyorskorcsolya hasznára válni a rutinommal, tapasztalatommal, sportági kapcsolatrendszeremmel. Sűrűn duruzsolom a férjem fülébe, jöjjünk el, csináljunk valamit Magyarországon.
Ezek szerint nem elég jó családon belül az érdekérvényesítő ereje?
Sokáig tényleg nem sikerült meggyőznöm őt, az ellenérveivel mindig überelt. Ő is mindenkit ismer a szakmában, és egy olyan típusú ember, […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!