Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Mielőtt léteztek volna filterek, ők már fénnyel írták a történelmet. Eger városa két hónapra a világ fotográfiai központjává válik: André Kertész lírai pillanatai, Robert Capa háborús drámái és Moholy-Nagy László kísérleti fény-árnyék játékai formabontó, kortárs tárlaton találkoznak. Egymással és a közönséggel.
Gulyás Gábor kurátor vizuális párbeszédet folytat az ortodox zsinagógában működő Ziffer Sándor Galériában a három zsenivel, miközben onnan néhány lépésre, Eger főterén, a Dobó téren áll a kolosszális Leica-szobor – bizonyítottan a világ legnagyobb „fényképezőgépe”, amit hat neves magyar képzőművész (Bukta Imre, Csurka Eszter, Rabóczky Judit, Szirtes János, Szolnoki József, Tomecz Dániel) a recycling, a fenntartható fejlődés gondolata jegyében szemétből előtúrt, kidobott edényekből, fényképezőgépekből és tévékészülékekből rakott össze. A Fókuszváltás nevű installáció, az óriáskamera a kiállítás monumentális mementójaként nem kevesebbet hirdet: a magyar látásmód megváltoztatta a világot.
Nézőnek lenni felelősség
Az ortodox zsinagógában két szinten berendezett, Mindhárom című fotóművészeti kiállítás a nagy triász első tagja, André Kertész munkásságán keresztül vezeti be a látogatót. Miközben megérkezünk, a portás büszkén említi, hogy sokan látogatják a tárlatot, és valóban, odabent lépten-nyomon érdeklődőkbe botlunk.
Gulyás Gábor bevezetője szinte ránk zuhan a bejáratnál, nem hagyja, hogy csak tét nélküli szemlélők legyünk:
Ahogyan André Kertész, úgy mi sem hiszünk a semleges nézésben. Nem hisszük, hogy például a szenvedés látványa következmények nélkül fogyasztható. Ebben a térben Te nem megfigyelő vagy, hanem szereplő. Itt nincs feloldás, nincs katarzis, nincs »jó pozíció«. Csak döntések vannak – és azok következményei. Ez a kiállítás nem kér bocsánatot. A fotográfia történetében mindig voltak olyan pillanatok, amikor a médium nem dokumentált, hanem szembesített. Ez a kiállítás ezt a hagyományt jeleníti meg – három világhírű magyar alkotó kivételes munkáival. Ez a tárlat nem megnyugtatni akar, hanem kérdezni. Nem a fotókról szól, hanem a nézés felelősségéről. A te döntéseidről, mozgásodról és jelenlétedről. Ez a kiállítás nem ad feloldást. Azt a Robert Capa által megfogalmazott kérdést teszi fel újra, hogy mit jelent ma nézni – és mit jelent elfordulni.
Szóval, kíméletlenül „be vagyunk vonva Gulyás által”, ha nem is alkotótársként, mert ahhoz nem elég a tehetségünk, de puszta nézőnél többek vagyunk. Mivel? A ránk szakadó felelősséggel.
„Ők hárman bejárták a világot, történelmet írtak, de a lelkük most hazatért” – fogalmaz kísérőnk, egyszersmind tárlatvezetőnk, Gulyás Gábor. – „A fotográfia a fénnyel írás művészete, a zsinagóga pedig a vallási értelemben vett fény otthona. Olyan helyszínen, amely emlékezik, most olyan ikonikus képeket láthatunk, amelyek nem felejtenek. A hagyomány falai között szembesülhetünk a jövő tekintetével. Ez nemcsak a hívő emberek számára lehet katartikus élmény. Az például, hogy egy funkcióját vesztett, átépített zsinagógában láthatjuk példának okáról Capa képeit a D-napról, sokakban felerősíti majd a történelem törékenységének érzetét.”
22
Egy picit eltévedt a baka keze
Az első fotó, amellyel szembetalálkozunk, 1912. május 25-én készült, André Kertész – azaz akkor még Kohn Andor – édesanyja, Hoffmann Ernesztin Teleki téri kávéházában, a címe Édes álom. A gép egy Ica-Platten-Camera Ariso No 4., ma már kevesen ismerik ezt a márkát, fadobozos, özönvíz előtti masina volt, a kép azonban már magán viseli a zseni keze nyomát.
Ahogy tovább haladunk a teremben, Kertész Szigetbecsén, az 1910-es években készült fotóit láthatjuk. Itt, a Ráckevétől pár kilométerre fekvő településen töltötte gyerekkora jelentős részét nagybátyjánál, Klöpfer Mihálynál. Ezek a fotók jobbára a paraszti életet mutatják be, a Kis kondás, a Csókolózó cigánygyerekek, a Falusi madonna egyenesen poszterre kívánkoznak.
„Amott egy szobor, Étienne Beöthy, azaz Beöthy István alkotása 1927-ből. Ekkor már, a húszas évek végén, Kertész Párizsban élt, és egy magazin főszerkesztője megkérte, hogy csináljon aktfotókat. A fotós szólt egy ismerős lánynak, bizonyos Förstner Magdolna balett-táncosnőnek, róla készített képeket Beöthy István műtermében. Mármost, ennek a szobornak a gipszmintája megjelenik ezen a fotón, ebből öntötte ki Beöthy a szobrot” – magyarázza Gulyás.
A következő sorozat képei – kétszáz darabból áll a széria – torzítótükör segítségével készültek, ha lehet így fogalmazni, ezt a technikát Kertész szabadalmaztatta: „Megannyi Kertész-fotó hazakerült Magyarországra, rengeteget Szigetbecsének ajándékozott, és sokat megvásárolt a magyar állam is, de ezt a torzítótükrös sorozatot, ami szerintem a legjobb művészeti szempontból, lenyúlta a francia állam. A képek nagy része Párizsban, a Jeu de Paume-ban látható” – mondja a kurátor. – „Kertész ennek köszönheti nagyrészt a világhírét. Érdekes módon ezeket a 30-as években készült képeket nem tudta eladni francia újságoknak. 1935-ben pedig áttelepült New York-ba, a náci veszély elől.”
Igen ám, csakhogy ez a remek fotósorozat ott maradt Párizsban, Kertész galériása pedig – attól való félelmében, hogy a németek rábukkannak, és elfajzott művészetnek nyilvánítják – elásta azokat Dél-Franciaországban. Majd szépen elfelejtkezett erről Kertész is, meg a galéria tulajdonosa is. A hihetlen sztorit Gulyás tárja elénk:
Harminc évvel később, 1964-ben jutott eszébe a fotóművésznek, hogy ő annak idején csinált izgalmas fotókat. Elutazott Franciaországba, beszélt a galériással, aki emlékezett, hová ásta el a képeket, és azok ott is voltak, hibátlan, sértetlen állapotban, gondosan becsomagolva. Előszedték, bemutatták, és Kertész úgy istenigazából ezzel a sorozattal lett világhírű. A kiállítás 1964-ben egy lengyel származású kurátor jóvoltából jött létre a New York-i MoMa-ban, a Modern Művészetek Múzeumában. Kertész addig fotoriporterként élt és dolgozott New Yorkban, de attól kezdve világsztár művészként tartották számon 1985-ben bekövetkezett haláláig.
Kertész önkéntesként vonult be katonának az első világháborúban. Akkoriban a katonakönyvekben nem voltak fotók, rajzon örökítették meg a bakákat, Kertész azonban fényképezőgéppel rukkolt be, és képeket készített a katonákról. 1915-ben azonban megsebesült, és ott folytatta a fotózást a hadikórházban, ahol Jenő öccsét is megörökítette. A fivér fantasztikus atléta volt, remek képek készültek róla, nagyrészt meztelen fotók. A sportos Jenő később Argentínába emigrált.
„Életképek, költői életképek készültek Kertész kamerájával a fronton, ő nem a hősöket örökítette meg, hanem a hétköznapi pillanatokat, például azt, amikor a baka keze egy lengyel parasztlány derekára, sőt még annál is egy picivel lejjebb téved” – mosolyog kalauzunk.
Robert Capa, a hősök megörökítője
Ezzel szemben […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/2026/04/07/eger-kiallitas-kamera-moholy-nagy-kertesz-capa/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!