Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Vérből és porból töviskoszorú formálódott a feje körül, szabályos volt, épp olyan, mint Jézusé. Attól féltem, hogy a szemén keresztül távozik belőle a lélek, ezért ösztönösen két kártyalapot tettem rá. Az egyikre a pikk királyt, a másikra a pakli utolsó lapját, a pikk ászt. Megrándult a lába, a pikk király félrecsúszott. Féltem megigazítani. Sírtam és néztem, ahogy apám a padlón fekszik. A kártyapakliból percenként egyet magam mellé raktam. Harminc lap volt mellettem, mire kiért a mentő. A pszichológusom szerint mindent megtettem, ami egy hatévestől telik, és nem az én hibám, hogy apám meghalt. Azóta minden évben pontosan azon a napon, amikor apám fejére vérből és porból töviskoszorú fonódott, egy kártyát a dobozba teszek. Mára negyven lap gyűlt össze.
Bravó, mondja a terapeuta, és átad egy laminált oklevelet. Ez jár annak, aki egy éve józan – és én az vagyok. Háromszázhatvanöt napja nem ittam alkoholt. Hiányzik, mindennap eszembe jut, hogy kinyissak egy üveg bort. Pont úgy, mint régen. Csak most már nem teszem meg akkor sem, ha közben kínoz a vágy, és persze az elvonási tünet. Helyette kártyázom. A terapeutám nem tud erről. Nem mondtam el neki. Pontosan tudom, hogyan reagálna rá: egyik függőségből a másikba estem, vagyis nem érdemlem meg sem a bravót, sem a laminált oklevelet. Néha azt érzem, hogy nem érdemlem meg az életet sem. Ilyenkor még tisztábban látom, ahogy apám elesik és beveri a fejét a sparhelt masszív vaslábába. Újra és újra átélem a felelősséget, hogy benne kell tartanom a lelkét, amíg kiér a mentő, és ismét érzem a bűntudatot, amiért ezt nem tudtam megtenni. Ilyenkor kell a kártya, hogy csak arra figyeljek, milyen a lapjárás, ez az egy, ami képes elterelni a figyelmemet.
Most mennyi időt tölt az ablak előtt? – kérdi a pszichológus. Arra gondolok, hogy lehetne kicsit finomabb is, kínálhatna, mondjuk, kávéval, mielőtt belém döfi a nagykést. Ösztönösen hazudok. Ezt tanultam apámtól. Egy-egy percet, válaszolok, és amikor rám mosolyog, nem tudom eldönteni, ezt elismerésnek szánja, vagy inkább gúnyolódik. Mindenesetre azt kéri, meséljek arról, ilyenkor mit érzek. Azt felelem, hogy már semmit, csupán azért nézek ki az ablakon, hogy megtudjam, milyen az időjárás. Bravó, mondja ismét azzal a hangsúllyal, amitől én rosszul vagyok. Ez a nő olyan, mint egy kikupálódott prostituált. A hosszú combjai mindig szem előtt vannak, nem csoda, hiszen olyan rövid szoknyát hord, amelyből bármikor kivillanhat a bugyija. A dekoltázsa mély, a hangja fátyolos, a rúzsa vörös. Ha nem győződtem volna meg magam is róla, hogy valóban kiváló szakember, azt hinném, az AI készítette a falon lévő oklevelét, amely azt bizonyítja, hogy a Stanfordon végzett. Miközben arról beszél, mennyire büszke rám, hogy már nem függök az ablaktól sem, forogni kezd velem a világ. A Stenford S betűje, akár egy kampó, beránt egy tölcsérbe. Hányni fogok, mondom ki hangosan, de a terapeuta nem reagál, folytatja a monológját. A tölcsér egyre gyorsabban pörög, behunyom a szemem.
Mire kinyitom, egy hatalmas ablak előtt térdepelek egy piros műbőr bevonatú konyhai széken. Hatéves vagyok. Az utcát bámulom, ahogy az emberek jönnek és mennek. Vonat fütyül. Látom, ahogy a négynegyvenes személy elhalad a távolban. Ha besötétedik, jobban látni a kivilágított vonatablakokat, ilyenkor azonban leginkább egy gyorsan robogó kék csíkot észlelek, mégis tudom, hogy az a vonat, amelyikkel apám hazajön a munkából. Az állomástól a házunkig gyalog körülbelül tizenöt perc az út. Még nincs karórám, de apám megtanította nekem, hogy ha szép ütemesen elszámolok hatvanig, az körülbelül egy percnyi idő múlását jelzi. Hogy ne zavarodjam össze, minden perc után leteszek egy kártyalapot magam mellé. Ezt is apám mutatta meg. Azt mesélte, hogy nagyapa találta ki ezt a módszert. A háborúban elveszítette a karóráját, csak egy pakli kártyája volt. Ekkor jutott eszébe, hogy a perceket a lapokkal számolja. Úgy emlékszem a nagyapámra, mint egy öreg bácsira, aki a barátaival römizik. Nagyanyám sokszor haragudott rá emiatt, csak úgy emlegette, hogy az öreg kártyás. Előttem sosem beszéltek erről, de felnőttként megtudtam, hogy nagyapám gyakorlatilag az összes örökségünket elkártyázta.
Reggelente az ablak előtt állok. Időnként észre sem veszem, hogy eltelt egy óra. Ha látok egy férfit hosszú, fekete kabátban és kalapban, abban reménykedem, hogy apám jött vissza. Bolond vagy, mondta a férjem, amikor elmeséltem neki, mit érzek. Ezt pont akkora marhaság, mint hogy a temetésen megjelölt kártyapaklit dugtál a koporsójába. Minek? A halottak nem kártyáznak! Söröskupak szisszenése zárta le a vitánkat, és ezúttal nem én ittam. Viszont én választottam férjet magamnak, aki pont olyan, mint az apám volt. Iszákos és játékfüggő, csak maga előtt is tagadja. Egy ideig én is tagadtam, hogy a férjem apám kiköpött klónja. Az idegenek előtt most is titkolom.
Néhány napja a pszichológusom egy boncolási jegyzőkönyvet dugott az orrom alá. Azt mondta, ez az egyetlen A4-es papír megoldhatja a problémáimat. Nem értettem, mit beszél. Arra bíztatott, olvassam el a dokumentumot. Pillanatok alatt rájöttem, hogy amit a kezemben tartok, az apám boncolási jegyzőkönyve, amelyet én soha nem láttam, hiszen gyerek voltam, amikor meghalt. Amikor anyámat arról kérdeztem, miért halt meg apám, azt mondta, azért, mert alkoholista volt. Amikor mérges volt rám, azt is hozzátette: ha időben hívtam volna mentőt, és nem csak a kártyákkal játszadozom, apámat megmenthették volna. A boncolási jegyzőkönyv mondatai összefutottak a szemem előtt, képtelen voltam elolvasni és értelmezni azokat. A terapeutámat kértem, hogy olvassa fel. Miután végzett, azt kérdezte: már érti? Nem maga a hibás. Az apja agyvérzést kapott, azért esett el. De nem a fejsérülésbe halt bele, hanem már az agyvérzésbe. Ha a mentők korábban érnek ki, akkor sem tudtak volna segíteni rajta. Ez feketén-fehéren kiderül.
A boncolási jegyzőkönyvet kedden láttam először, ma péntek van. Tegnap találtam otthon valami furcsa dolgot, mesélem a terapeutámnak, akinek erre felcsillan a szeme. Elhozta? – érdeklődik. A táskámból egy pakli kártyát veszek elő. Ezt találta? – kérdi csalódottan a pszichológus. És mi ebben a különleges? Csak nem az apjáé volt? Nem, vágom rá, de aztán elbizonytalanodom. Nem tudom, ez benne a furcsa. A terapeuta összeszorítja a térdeit, és kissé előrehajol. Felém nyújtja a tenyerét. Odaadom a kártyát. Miután megmutatta a boncolási jegyzőkönyvet, apám régi dolgai között kutattam, mesélem neki. Semmi használhatót nem találtam. Aztán lefekvés előtt az éjjeliszekrényemen ezt a paklit leltem. Senki nem tudja a családban, hogyan kerülhetett oda. Ez a kártya az, amit eltemettünk apámmal. Biztos vagyok benne. Én jelöltem meg. Minden lapra szívet rajzoltam, nézze meg! A terapeuta mereven nézi a kártyákon lévő rajzokat. Ezzel most mit akar elérni? – kérdi. Mert maga hamisította meg a paklit, ugye? A hangjában vádaskodást hallok. Már megmondtam, nem maga ölte meg az apját, engedje el a bűntudatot! Alig halhatóan annyit mondok: nem tudom.
Csak egy másodpercre hunyom le a szemem, és mire kinyitom, a pszichiáter helyén apám ül. Pont úgy néz ki, mint amikor meghalt, csak a véres töviskorona hiányzik a fejéről. A pakli kártyát a bal tenyerében tartja. Mosolyog, megfogja a kezemet és az ablak felé húz. Kinyitja a hatalmas ablakszárnyakat. Arra gondolok, hogy mindjárt együtt ugrunk a mélybe. Ehelyett a kezében lévő pakli lapjait kezdi kidobálni az ablakon. Szép sorban, egyenként repülnek a szívvel megjelölt kártyák. Némelyik gyorsan a mélybe zuhan, de akad olyan is, amelyik hosszasan lebeg.
Bernard Annebicque / Getty Images Hungary)
Bettmann / Getty Images Hungary)
David Turnley / Getty Images Hungary)
Mondadori Portfolio / Getty Images Hungary)
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/multkep/2026/02/15/kartya-kartyajatek-szorakozas-jatek/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!