Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója az interjúban többek között arról beszél, hogy
- kimegy az Operaház ajtaján, és valaki ismeretlen belé köt, ami korábban sose fordult elő;
- a főigazgatói pályázat után valamilyen szinten mindenkivel megmérgeződött a viszony;
- tisztán látszott, hogy a felbiztatott emberek mindegyike véres fejjel távozik majd;
- a minisztérium hozta olyan helyzetekbe, hogy csak a keményebb út maradt;
- nem olyan jó keresztény, hogy mindent megbocsásson, főleg bűnbánat híján;
- viccesnek szánta, hogy 12 év után távozni kell a hatalomból;
- Magyar Péter leendő miniszterelnökkel házasságuk utolsó szakaszában kezdtek összejárni;
- Orbán Viktor serpa nélkül mászott föl az Operaház tetejére.
A beszélgetés előtt együtt néztük meg a francia forradalom után játszódó Fideliót, Beethoven egyetlen operáját, ami az egyén felelősségét feszegeti a hallgatag tömeggel szemben. Ez most, a választások után is érdekes kérdés.
Alánk csúszik a történelem, ahogy Beethovennek is a napóleoni idő. Évekkel korábban elterveztük Genffel koprodukcióban Prokofjev Háború és béke című operáját, erre kitört a háború. Attól még eljátszottuk: az orosz-szovjet szerző főműve sose ment Magyarországon. Prokofjev, a zseni egy napon halt meg Sztálinnal, életének egyetlen percében sem alkothatott igazán szabadon.
Főigazgatóként ilyenkor mire figyel? Mi az, ami feltűnik, mi fontos?
Szerencsére – vagy sajnos – itt minden fontos. Az operában mindennek össze kellene állnia, aztán, persze, tökéletesre nem áll össze egyetlen este sem. Most azt néztem, hogy a három kürtös megint hibátlanul fújja a Leonora-áriát, és fenséges hatása van. A kürt kifejezetten problémás hangszer, tele mindenféle kis hajlatokkal, amelyek vonzzák a bezavaró felhangokat. A karmester, Halász Péter is mondta viccesen, hogy ő ezt sose hallotta gikszermentesen, csak egy Fricsay-lemezen. Jól ismerem azt a felvételt, extrém kis csapattal vette fel a magyar mester, mi nagyobb, testesebb zenekarral adjuk. De nálunk is, élőben is összeállt!
Megszokhatatlan durvaság
Az elmúlt években volt itt minden: kétszer kiírt pályázat, vérre menő verseny, sztrájk, elbocsájtások, de mostanra mintha konszolidálódott volna a helyzet. A választások óta milyen a hangulat? Vidnyánszky Attiláról, a Nemzeti Színház vezérigazgatójáról például tudjuk, hogy rendkívüli társulati ülést hívott össze: önöknél volt ilyen?
Nem volt, értelmét se láttam volna. Itt vagyunk 1100-an, plusz a magánénekesek, a saját nagytermünkbe se férünk be, fórumra ekkora tömeg eleve alkalmatlan. Láthatta, jelentős statisztéria is játszott ma nyolc vagy kilenc németül kiválóan beszélő színésszel felülütve, akiket külön castingoltunk. Mi tényleg sokan kell legyünk, és fogalmam sincs, ki hova szavaz. Így nem kell gondolkodnom sose, ki érzi épp vesztesnek magát, ki pedig győztesnek. Boldog vagyok, hogy
a politikai széthúzás nem volt nálunk jelen, még előttem sem.
A háború viszont durva. Orosz, ukrán, fehérorosz művész is táncol nálunk, nem is kevés, pocsék érzés lehet a fejleményeket követni, de itt együtt kell működniük, a színpadon ezt nem érzékeltethetik – és a próbateremben, az öltözőben sem. Példaszerű a társulat intelligenciája, tapintata.
Nem is arra gondoltam, hogy a társulat tagjai ide vagy oda szavaztak-e, hanem ez mégis egy állami intézmény: érződik-e a levegőben, hogy a kormányváltással gyökeresen más fog történni, ami majd a nemzeti kulturális intézmények élén is érzékelhető lesz?
Az érződik, hogy kimegyek az Operaház ajtaján, és valaki ismeretlen belém köt. Nem egyszer fordult elő a napokban, korábban soha. Most csak úgy zeng a Dalszínház utca. Rendben, az ember úgymond közszereplő, benne van az igazgatói fizetésben, mégis megszokhatatlan a durvaság, kommentekben is az. Pláne, hogy kiderül: olyanok teszik, akiket amúgy az opera nem érdekel, arra mégis bátorságot vesznek, időt, energiát fektetnek bele, hogy
a céltalan imbolygó gyűlöletüket rajtam kicsapassák.
Amikor a nevében „független” operás szakszervezet elnöke tiszás jelvényben érkezik tárgyalni, az is mire jó? Ilyet tőlem sohase láthatott senki, 15 éve próbálom az intézményen belüli politikai pártatlanságomat úgy őrizni, mint egy alkotmánybíró.
Érdekes helyzet alakult ki azzal, hogy Rost Andrea a Tisza országos listájának a második helyén szerepelt, tehát Magyar Péter után a második ember, és hát vele is sikerült összerúgni a port, olyannyira, hogy 2023-ban nem írta alá a Magyar Állami Opera által felkínált szerződést.
Ez a főigazgatói pályázat folyománya, addig nem volt különösebb problémánk. Kétszer írták ki a pályázatot, közte eltelt több hónap, ami alatt a miniszter (Csák János – a szerk.) – vagy valaki más, ezt fedje örök homály – megkereshetett többeket, így lett két-három jelentkezőből tizenegy. Hogy ígéretek hangzottak-e el, nyilván nem tudom. De tény, hogy utána mindenkivel – valamilyen szinten, valameddig – megmérgeződött a viszony. Nemcsak a két nagy múltú énekesnővel (Miklósa Erikával és Rost Andreával – a szerk.), hanem gyakorlatilag minden pályázóval, és azután ezt a szerencsétlen helyzetet nem mindenki tudta oldani. Andrea valamelyest benne maradhatott ebben, jóllehet azóta is, sőt most is kapott ajánlatot.
A választások óta?
Igen, mert jelenleg a 2027/28-as szezon szereposztása zajlik, és van ott két Puccini-mű, meg egy harmadik verista is, ami szerintem jól állna a művésznőnek.
Egyfajta gesztusként kérte fel, mert a Tisza nyert?
Ez nem függ össze, teljes énekesi pályája a politikai előtt már megtörtént. Minden évben felkértük valamire. Ráadásul – ilyen az élet – ahogy telik-múlik az idő, egyre bonyodalmasabb szerepet adni, viszont a színpadképes, kivételes énekesnők egyben példaadó legendák is, egy-egy szerep erejéig még fontos itt tartani őket az Operaház színpadán. És közben, persze, a nagyrepertoárba rendületlenül egyre beljebb kell vezetni, engedni a következő generációkat.
Mindenki véres fejjel távozik
Azt mondta, mindenkivel megmérgeződött a viszony, és Rost Andrea „benne maradt” ebben – de ön sem tudott megbocsájtani azoknak, akik ön „ellen” indultak.
Nincs így. Tisztán látszott, hogy a fura háttérmozgások miatt a felbiztatott emberek mindegyike véres fejjel távozik majd, tán még az is, akit kineveznek. Kódolva volt, hogy itt mindenki összeveszik.
Hiba volt tehát Csák János részéről, hogy ezt elindította?
Nem tudom, hogy ő volt-e, mindenesetre nem így kell csinálni, az nyilvánvaló.
A második pályázatot ő írta ki, ez biztos.
Igen, de olyasmivel nem tudom gyanúsítani, amiről nincs biztos tudásom. A nyomait láttam, hogy azt sikerült kommunikálni: hát, ennyiből nem tudunk választani. Ami azért minimum különös azok után, hogy épp előtte kaptam magas kormánykitüntetést, és végre átadtuk az Operaházat: ötéves „pusztai vándorlást” élt túl velem az igazi otthonát és teljes bevételét vesztett társulat. A laudáció „alkalmasnak nyilvánított”, aztán egy érdekes bizottság azt mondta, nem vagyok alkalmas arra, amit 12 éve teszek.
Naná, hogy felvettem a fegyvert,
mármint nem kódorogtam el orromat lógatva – nem gondolom, hogy efféle felívelő periódust ily méltatlanul volna illő befejezni. Utána igyekeztem mindenkinek lehetőséget adni, aki korábban is szerződésben állt velünk. Igen, Kesselyák Gergelynek is, aki a mai napig itt vezényel.
Azért elég nagy port vert fel, amikor azonnali hatállyal felmondott neki, miután ő is elindult a főigazgatói székért.
Nem így történt. A pályázatomban új első karmestert jelöltem meg, értelemszerűen ketten nem ülhettek ugyanazon a poszton, de Gergő sem maradt volna vezénylés nélkül. Úgy érzem, vele vissza tudtuk hozni a viszonyt oda, ahol volt, végül per sem indult. Azóta kitüntettük, személyisége, tudása nagy kincs, par excellence operadirigens, csak a kontraktus típusa változott. Jövőre rendezni is fog nálunk, miközben az SZFE-n operarendező osztályt visz, és a Pannon Filharmonikusok vezető karmestere. Negyedszázados a munkakapcsolatunk, örülök, hogy se a sajtó, se más végül nem tudott minket tartósan összeugrasztani.
Volt, amit megbánt azokból az időkből?
Ezen keveset gondolkodom már, eltelt három év. A minisztérium hozott olyan helyzetekbe, hogy csak a keményebb út maradt. Azóta, mint ön is tudja, a törvény végre változott, és akár másfél évvel a lejárat előtti egyenes kinevezés is lehetséges, ahogy az operavilágban minden komoly helyen. És tegyük helyre, ezt is a minisztérium érte el, már másik vezetővel.
Önt megviselte mindez, vagy tudott örülni a győzelmének?
Tíz évet vártam erre a pozícióra. Az első, még sikertelen pályázatom 2001-es, akkor léptem a Magyar Állami Operaház kötelékébe, idén lesz 25 esztendeje. Azt se állítom, hogy tíz évvel később tökéletesen kész voltam rá. Nehéz elmagyarázni, még nehezebb elhinni, hogy nullkilométerrel ezt egyszerűen nem tudhatod jól csinálni, mert nincs hol megtanulni, csak ha itt vagy famulus. Én jószerivel ma is kapkodom a fejem. De tudtam örülni, igen.
Nem vagyok olyan jó keresztény, hogy mindent megbocsássak, főleg bűnbánat híján,
viszont egyszerűen kialszom, kiszuszogom magamból. Marton Évának van igaza: olyan korlátozott létszámú a mi hivatásunk, hogy holnap szembe fogunk egymással jönni. Úgyhogy érdemesebb túllépni dolgokon, és megfigyeltem, hogy penitenciának minősül egy új, extra lehetőség biztosítása is. Zavarba hozza a vétkest – és néha átformálja!
A felújított Operaház átadásakor hangzott el az a mondat, hogy 12 év után lehet, hogy menni kell – magára értette, de aztán lábra kapott, hogy esetleg a jelen lévő Orbán Viktor miniszterelnökre vonatkozott.
Viccesnek szántam, magamra vonatkoztatva. Lukács Miklós az az operaigazgató, akinek 12 év után menni kellett – nyugdíjba. Ő 73 volt akkor, én most 56. Egyenes adásban voltunk, és át kellett hidalnom még egy színpadi bútormozgatást. Hát, így sikerült az impró – egy másik választási kampányban.
Királyi páholy és az Operaház teteje
Vidnyánszky Attila nem hirdeti meg egyelőre a következő évadot, önök viszont már 2027/28-ra terveznek.
2029/30-ra is van évadtervünk, egy nemzetközi operaháznál ez normális.
Önt megkeresték már bármilyen tapogatódzó tárgyalásokkal? Annyit lehetett egyelőre nyilvánosan érzékelni, hogy szóváltásba is keveredtek október 23-ával kapcsolatban Magyar Péterrel, aki megüzente, hogy akkorra ne adja ki haveroknak az Operaházat, ön pedig visszaszólt.
A leendő miniszterelnökkel házasságuk utolsó szakaszában kezdtünk összejárni. Vendégségek itt és ott, együtt harmadik helyeken, négyesben. Azért, mert az élet szétsodort minket az utóbbi három évben, az emberi kapcsolatok minimuma meg a szótár ne változzon már, hisz a múlt sem képes erre. Nem adom ki havernak az Operaházat, ő is pontosan tudja. Mindannyiunk miniszterelnöke lesz két hét múlva, közös érdek, hogy megtalálja azt a hangszínt és szószedetet, amelyet használni kell. Az OPERA főigazgatói posztja se alacsony pozíció, hát még a kormányfői: újságírón keresztül nyersen üzenni alakilag sincs rendben. De kilevegőzöm.
Muszáj lesz jó viszonyt ápolni?
Kezet fogunk majd. Ő a Tiszát vezeti, én valaha a Duna TV-t… Mégsem kerülhetjük ki egymást bizonyos helyzetekben, és az Operaház vezetői széke 1884 óta látens miniszterelnöki hatáskör, régi parlamenti jegyzőkönyvek tanúsítják. És biztos maradt bennünk valamennyi közös is.
Piarista diákként jobbközép keresztény kormányzásra készül… vagy tévednék?
Minden gyermekünket piaristák nevelik, magam is a veszprémi ex-piarista gimnáziumban végeztem. A legmagasabb állami protokoll területe az Operaház, de a leendő kormányfő az Eiffel Műhelyházat is jól ismeri. Nálunk balettozott az egyik fiuk, és a parkot avató ünnepség védnöksége okán ők is ott voltak anno Varga Judittal, akit ma is kifejezetten közel érzünk magunkhoz a feleségemmel. Egyszóval nem kell túl magas tolerancialéc felett suhannunk, szerintem menni fog.
Apropó feleség: egészen friss hír, hogy Máthé Zsuzsa beül a Fidesz-KDNP frakcióba.
Zsuzsi öt éve vezeti a KDNP-hez kötődő Szent István Intézetet, 24 órás igazi szolgálatnak láttam, amit életvédelem, genderkérdés, gyerekek és a digitalitás veszélyei vagy a keresztény kormányzás és európai alapértékek kapcsán tettek maroknyi kollégájával. Szimbolikus listahelyen volt, sosem tepert parlamenti székért, most azonban szólította a feladat. Ezek szerint az ország két legszebb épületében dolgozunk majd párhuzamosan a nemzetünkért. Büszkék vagyunk rá a négy gyerekkel együtt.
A Fidelio második felvonását a királyi páholyból néztük, mert éppen nem ült ott senki. Egyébként ki használhatja ezt a kiemelt helyet?
A sajtóban néha előkerül egy protokollszakértő, és elmondja az operaházi szabályokat, én meg nagyot nézek, mert nincs lefektetve, ez maximum szokásjog. Orbán Viktor ragaszkodott hozzá, hogy mindig vásárolt bérletük legyen, a leköszönő miniszterelnök azonban már sok éve nem ült a Királyi páholyban, inkább a mellette lévő kisebb, úgynevezett testőrpáholyt használja. Mások viszont örömmel igénybe veszik.
A közjogi méltóságok?
Igen. Gondolomformán megy, hogy miniszterelnök, államfő, kúriai elnöke, legfőbb ügyész, házelnök és alkotmánybírósági elnök miként használja. A magyar politikum operailag azért nem annyira elkötelezett, hogy ez a hat-nyolc személyiség és családjaik, vendégeik túl sűrűn ütközzenek. Gyakran maradt a páholy üresen, ezért
két éve el is adjuk, esténként […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!