Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Végvári zsáner
A mezőn mindössze hárman álltak: egy elhagyatott szélmalom és a korosodó Jaja Oglu Mehmed, a lovával. Előbbi magányos égre meredéssel foglalta el magát, a ló várta, hogy mehessen tovább, Jaja Oglu vizelni próbált.
A malom vitorláiból csak a rudak maradtak, ajtaja ferdén lógott vasain, fáját szürkére korhasztották az esők. A kora őszi délután melegében kései lepkék libbentek a magasra nőtt fű kék, lila, sárga, piros virágain. Messze Tormahorpács leromlott tornyának csúcsa látszott a horizonton. A zümmögésbe bele-belesúgott az enyhe, meleg szellő, az égen fecskék cikáztak és valami ragadozó madár körözött, talán héja, aki mezei egérre vagy nyúlra lesett éppen. Jaja Oglu a szemével követte. Egyik kezével nadrágkorcát tartotta lehúzva, másikkal pedig „sokat látott lőcsét” fogta, ahogy ő nevezte, és várta, hogy az alig kivehető, elhanyagolt, keskeny út partján embernyire magasodó szamártövis szúrós leveleire meginduljon csörgedező vizelete, majd elálljon.
Jaja Oglu Mehmed basi, akinek nagyon is sietős volt az útja, türelmetlen arcot vágott. „Ez az örökös hugyozás!” – gondolta ingerülten, míg a szerszámát rázogatta. „Legalább jönne gyorsan, ha már kell… De nem jön, nem. Ó, Allah!”
Negyedjére kellett megálljon feszülő hólyagja parancsára, ami felülírta a hatalmas Kászim pasáét. Ezen a rövid úton. Meg fogják botoztatni, ez bizonyos, ha nem ér idejében a horpácsiakhoz a hírrel, amit Kászim pecsétes levele rejtett, azt meg a nadrágja bélése. És vissza, a válasszal.
„Persze, ha – tette hozzá tűnődve – a magyarok is eltökölik az időt… Mért is ne? Hát el szokták! Mikor nem tökölték el?”
Igen, ez nem is tűnt olyan valószínűtlennek. Ha a magyar portyázókról azt jelenti a kém, hogy reggel indulnak Tornahorpácsnak, lehet abból dél is. Sőt. Bugackeszi kapitánnyal? Simán. A basi ismerte még régről a véreskezű végvári kapitányt, aki híres volt kíméletlenségéről. „De arról nem, hogy kapkodna. Nem az a hirtelen ember, nem bizony, nem! És iszik.” – Hirtelen elröhögte magát. – „Hö! Mikor Tiszalepentyénél leesett a csata közepén a lóról! Azt hittük, lelőttük, közbe’ csak részeg volt, mint a disznó. Estében hányta le szegény Mukadder béget!”
Az emléktől jókedvre derült. Mi a baj? A táj szép a malommal, meg a bárányfelhős éggel, a hólyagja is csak megkönnyebbült. Fel a lóra, poroszkálni, közben akár falatozhat is.
Ám a jókedve hamar elszállt. Halk surranást hallott, amit hirtelenjében nem is tudott mire vélni, csak miután észrevette, hogy a lovának megváltozott a feje. Egészen pontosan egy nyílvessző termett benne, a bal szeméből állt ki a tollas végével. Az ehhez hasonló itt a határvidéken persze nem különös, ezzel tisztában volt, de egészen más az ilyesmiről csak úgy hallani, mint amikor vele történik.
– Ha…! – mondta idegesen, de nem maradt ideje bővebben kifejteni kérdéseit és indulatait, mert jókora ütést érzett az oldalbordáján.
– Ha…! – jelentette ki ismét, teljesen feleslegesen, egyúttal megtántorodott, miközben a testéről lepattanó másik nyílvessző röpke útját követte a tekintetével a fű közé. De még ugyanabban a pillanatban ráébredt, hogy ez valószínűleg nem a bambulás ideje, tehát hasra vetődött, és a kardja után nyúlt.
Mehmed basi amúgy előrelátó embernek tartotta magát, jelentős végvári tapasztalatokkal, ezért utazáshoz a kaftánja alatt láncinget viselt. „Persze – gondolta önkritikusan, – egy felporozott pisztolyt mondjuk hozhattam volna… Most például lőhetnék vele… De kire?”
Hogy ezt megtudja, óvatosan felemelte az arcát a laposan szétterülő utifűlevelek közül, és körülsandított. Az út melletti, magas gaztól azonban keveset […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2024/05/01/ronai-balazs-zoltan-tarca-mehmed-basi-balladaja/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!