Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Amikor Silvia Avallone belépett a Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermébe, a kisugárzásával azonnal felhívta magára a figyelmet. Nemcsak az élénkpiros ruhájával, hanem vibráló, értelmiségi szenvedélyével is, ami minden egyes szavát kíséri. A tavaly őszi PesText Irodalmi Fesztiválon hatalmas közönség előtt ülve, mikrofonnal a kezében is megőrizte azt a közvetlenséget, ami csak a legnagyobbakra jellemző: gesztusai egyszerre voltak határozottak és hívogatóak, tekintete pedig folyamatosan kereste az olvasók szemét, mintha minden mondatával egy láthatatlan hidat építene a színpad és a nézőtér közé.
Ki Silvia Avallone?
Silvia Avallone olasz költő és író, 1984-ben született Biellában, a Bolognai Egyetem filozófia szakán doktorált. Első regénye, az Acél 2010-ben jelent meg, a Strega-díj zsűritagjaitól a második legtöbb szavazatot kapta; 22 nyelvre lefordították, Stefano Mordini rendezésében film is készült belőle. Az Egy barátság története 2021-ben Benedetto Croce-díjat kapott, a Fekete szív megjelenésének évében pedig Elsa Morante- és Viareggio-díjat nyert. A szerző családjával Bolognában él.
Ez a beszélgetés és a Fekete szív című könyve mély nyomot hagyott bennem, ezért egy későbbi időpontban Zoomon interjúzhattunk Avallonéval, aki azonnal elmondta, hogy számára az utazás és az irodalom elválaszthatatlan egymástól, mert a könyvek teszik lehetővé, hogy Európát ne csak országok halmazának, hanem egyetlen nagy családnak lássuk. „Magyarországon a közönség hihetetlenül kíváncsi volt, és mélyen rezonáltak a társadalmi igazságosság vagy az emberi lét alapvető kérdéseire.”
Tilos hibázni, megértés nincs
Beszélgetésünk egyik legfajsúlyosabb része a szabadság és a börtön fogalma köré épült. Avallone szerint a modern ember legnagyobb tragédiája, hogy a fizikai börtönök mellett láthatatlan, társadalmi és lelki rácsok közé szorítja magát.
A börtönök valójában főleg és leginkább kívül vannak. Ha a legszegényebb negyedbe születsz, már be vagy börtönözve a szegénység és az elhagyatottság sorsába. De ugyanígy rabjai vagyunk a sztereotípiáknak is, legyenek azok férfi- vagy női sémák, amelyek a nemi egyenlőtlenségek forrásai.
Az írónő élesen bírálja a közösségi média torzító hatását is, amely szerinte megfoszt minket a valódi történeteinktől.
Tilos hibázni a közösségi média világában, ahol csak pillanatok vannak, de nincsenek emberi történetek. Csak teljesítmény van, megértés nincs.
Szerinte folyamatosan bebörtönözve élünk vagy a sikereinkbe, vagy a kudarcainkba, amit csapdának tart. „Az igazság az, hogy mi történetek vagyunk, a sikerek és kudarcok pedig csak egy folyamat állomásai. A szabadság ott kezdődik, amikor visszavesszük a jogot, hogy történetek maradjunk, ne pedig definíciók.”
A magyarul nemrégiben, a Park Kiadó gondozásában megjelent legújabb regénye, a Fekete szív a Sassaia nevű, hegyek közé zárt, világtól elzárt faluban játszódik. Emilia, a harmincéves nő, ide érkezik, szemében „teljes mértékben hiányzott a fény, mint két halott csillag”. A szomszédos házból Bruno figyeli az érkezését; a két magányos alakot a bűn ismerete köti össze: a férfi elszenvedte, a nő elkövette azt. Avallone nem keres olcsó feloldozást, de hisz a „továbblépés” lehetőségében.
A gonosz egy kráter, ami ott marad a tájban. Emilia tette nem igazolható és nem felejthető. De közben ő egy élő, változó ember. Meg akartam érteni, hogy két ember találkozása meg tudja-e mozdítani a gyászba és bűnbe fagyott lelket.
A szerző szerint a megoldás nem a technológiában, hanem a bizalomban rejlik:
Az emberi kapcsolatok, az odafigyelés és a bizalom az egyetlen erő, ami valóban képes jót teremteni a rossz tapasztalata után. Mert van utána.
A regény helyszíne tudatos kontraszt a mai felgyorsult világgal. Avallone elismeri, hogy az írás számára is menekülés volt a pandémia utáni digitális szorongásból. A karakterei elmenekülnek ettől a virtuális világtól, az algoritmusoktól, amelyek kiszívják a lelkünket. Olyan helyre mennek, ahol nincs internet, sőt mosógép sem. „A mosáshoz vagy a bevásárláshoz is fizikai erőre van szükség. Az ellen is írok, ami nem tetszik a koromban. Pasolini hagyományát követem: ő is szabad művész volt, aki szembeúszott az árral, és kimondta, ha valami nem ment jól.”
A szavak hiánya
Avallone szerint a modern társadalom egyik legégetőbb problémája a nyelvi elszegényedés. Úgy véli, hogy az olvasás hiánya közvetlen veszélyt jelent a demokráciára, mivel a szavak elvesztésével a valóság összetettségének megértésére való képességünket veszítjük el. „Olvasni azt jelenti, hogy sok szavunk van – szavaink arra, hogy elmeséljük a valóság minden árnyalatát. De azt is jelenti, hogy megtanulunk odafigyelni azokra, akik másként gondolkodnak, és belehelyezkedünk mások helyzetébe.
A szavak hiánya miatt a politikai viták leegyszerűsödnek: csak az üvöltözés marad, az »én ellened« logikája. A problémáknak viszont időre és elmélyülésre lenne szükségük, nem elég egy három másodperces videó a megértésükhöz.
Az írónő hangsúlyozza, hogy az irodalom ott kezdődik, ahol a szlogenek véget érnek. „Én embereket hozok el neked, nem ötleteket; történeteket hozok, nem szlogeneket” – fogalmazott Avallone, rámutatva, hogy a statisztikák mögött mindig meg kell látnunk a szent és sérthetetlen emberi arcot.
A beszélgetés során megkerülhetetlen volt az olasz kultúrpolitika aktuális viharainak érintése is, különös tekintettel a Frankfurti Könyvvásár körüli botrányra, amikor <a href="//index.hu/kultur/2024/10/22/roberto-saviano-olaszorszag-iro-76.-frankfurti-konyvvasar-irodalom-kultura-giorgia-meloni-orban-viktor/" […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!