Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Február 28-án indított légitámadásokat Irán ellen az Egyesült Államok és Izrael. A támadáskor Donald Trump egy videóüzenetben négy katonai célt nevezett meg, amik elsősorban Irán katonai képességeinek az eltörlését célozták, többek között olyan célokkal, mint megsemmisíteni az iráni haditengerészetet, elpusztítani az iráni rakétakészletet, és az ezeket előállító gyárakat, valamint megakadályozni, hogy Teherán nukleáris fegyvert állíthasson elő, azaz hasonló célokat fogalmazott meg, mint Bill Clinton Irak 1998-as bombázásánál.
Ezzel egy időben ugyanakkor az amerikai elnök arról is beszélt, hogy fókuszban az iráni vezetés megváltoztatása is, ezért is volt az első támadás egyik célpontja Ali Hámanei ajatollah palotája is, akit egy rakétatámadás során meg is öltek.
A drasztikus amerikai fellépés azonban nem a semmiből érkezett: az Egyesült Államok már régóta ellenségként tekint Iránra, ami veszélyezteti saját és Izrael érdekeit a Közel-Keleten az atomprogramjával, valamint a terrorszervezeteket összekötő proxyhálózatával, azonban Trump április 1-i kijelentése a háború lehetséges végéről inkább optimista, mintsem realista olvasata a háború eseményeinek.
Ellentétes és folyamatosan változó célokat határoz meg az Egyesült Államok és Izrael
Ugyan Trump a háború elindításakor azt mondta, immáron az irániak kezében van a sorsuk és a szabadságuk lehetősége, azonban később egy New York Times-nak adott rövid interjúban már nem egy klasszikus rezsimváltás rajzolódott ki, aminek célkitűzése a teljes uralkodó politikai elit leváltása, hiszen ideális végeredményként egy, a venezuelai beavatkozáshoz hasonló tranzakcionális vezetőváltást nevezett meg: a rendszer akár maradhat is, ugyanakkor olyan vezetőt szeretne az ajatollah helyén, aki jobb kapcsolatokat ápolna az Egyesült Államokkal, és a kiválasztási folyamatban ő maga is részt kíván venni – lefordítva, ő akarja diktálni Teheránnak a feltételeket.
A katonai mellett a politikai célokat is világosan meghatározta az amerikai elnök, amiknek elérése mérhető (van-e iráni haditengerészet, vagy sincs; Irán továbbra is képes-e ballisztikus rakétákat előállítani és azokkal támadni, vagy sem), ugyanakkor a háború folyamatos kiszélesedésével
az amerikai és izraeli célok is folyamatosan változnak, amelyek sokszor ellent is mondanak egymásnak.
Trump egyik pillanatban azt jelenti ki, hogy igaziból már nyertek is és lényegében már vége a háborúnak, másik alkalommal pedig segítséget kér a Hormuzi-szoros újranyitásához. De a napokban már arról is beszélt, hogy célja Irán kőkorszakba való visszabombázása, miközben a háború első heteiben már többször kijelentette, hogy Iránnak így is évtizedekbe fog telni, míg visszaépíti magát, így tehát már ők győztek.
Ezzel ellentétben Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök teljesen más célokat tűzött ki a háború előtt: Netanjahu már a kétezres évek eleje óta hangsúlyozza, hogy a Közel-Keleten szerinte csak akkor lehet béke, ha Irakhoz hasonlóan Iránban is rezsimváltás történik – például 2002. szeptember 12-én az iraki háború megindítása előtt tartott kongresszusi meghallgatásán úgy fogalmazott, ő nemcsak Irakban, hanem Iránban is szívesen látna egy rezsimváltást.
Ez ugyanakkor teljesen más cél, mint amit a Trump-adminisztráció jelölt ki, ráadásul ehhez teljesen más eszközökre is lenne szükség.
A vezetőváltáshoz elég egy jól irányzott légicsapás, majd nyomásgyakorlás, ahogy a hadi felszerelések is elpusztíthatóak légitámadásokkal, azonban egy rezsimváltáshoz már szárazföldi csapatok és műveletek is szükségesek – mint ahogy azt láthattuk Irakban Szaddam Husszein ellen, vagy Afganisztánban a tálibokkal szemben.
De akkor mégis mi ment félre?
Annak ellenére, hogy Donald Trump jól meghatározott katonai és politikai célokkal vágott neki a háborúnak, amire többek között az iráni beavatkozást már évtizedek óta propagáló Lindsay Graham republikánus szenátor is aktívan bíztatta,
jelenleg egy folyamatosan eszkalálódó háborút látunk, aminek sem a végcélját, sem pedig a lehetséges lezárását, kilépési stratégiáját nem ismerjük.
Ez többek között az eleve ellentétes amerikai és izraeli célok mellett annak köszönhető, hogy a két ország nem jól mérte fel az iráni ellenállás mértékét, a csapásokra adott válaszreakciót, valamint az Irán Forradalmi Gárda (IRGC) motiváltságát és eszközeit.
Ahogy az amerikaiak és az izraeliek azt sem mérték fel, hogy Irán teokretikus rezsimje lényegében már erre a háborúra készül évtizedek óta.
Ugyan Iránnak van egy hatalmas reguláris hadserege, aminek eszközeit és katonáit el lehet pusztítani, de az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) gerillaháborúra berendezkedve a hatalmas országban szétterülve, gyakran központi irányítás nélkül kis csapatokban mozogva, és az olcsón előállított drónjaikkal szinte bárhonnan tudnak támadásokat indítani.
Az IRGC a technológiában és tűzerőben lévő hátrányait ezzel próbálja elfedni, hiszen egy konvencionális, nyílt háborúban soha nem lenne esélye felvenni a versenyt a világ legerősebb hadseregével, emiatt a stratégiájuk nem is az Egyesült Államok és Izrael csatatéren való legyőzése, hanem hogy
a háborút minél drágábbá tegye az Egyesült Államoknak mind katonai, politikai és gazdasági értelemben.
Irán folyamatos dróntámadásai miatt az Egyesült Államok és Izrael nem hagyhatja abba a légitámadásokat, hiszen úgy az IRGC ezen képességeit nem csökkentenék, amelyek napról napra támadnak nemcsak amerikai és izraeli katonai célpontokat, hanem adatközpontokat és lakótelepeket is.
Ráadásul az Irán által fejlesztett olcsó Sahid-drónokat drága Patriot-rakétákkal szedik le: a 20 ezer dollárból megépített, az ukrajnai háborúban is bizonyított drónokat egy 1 és 6 millió dollár közötti gyártási költségű elfogórakétákkal próbálják semlegesíteni, ami már csak a volumene miatt sem mindig sikerül – nem véletlen, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök fel is ajánlotta országa drónokkal szembeni védekezésben szerzett tapasztalatait a támadásokat elszenvedő öböl-menti államoknak.
E mellett a Hormuzi-szoros lezárásával Irán gazdaságilag és a növekvő árak miatt politikailag is drágává teszi a háborút.
A szoroson a világ olajkereskedelmének 20 százaléka haladna át nap mint nap, azonban a tankerhajók blokkolása miatt a háború kitörése óta a Brent-olaj hordónkénti ára jelentősen nőtt: a háború előtti 70 dollárról már március 12-e óta 100 dollár felett van, míg az elmúlt napokban elérte a 116 dollárt is. Ez pedig először energiaválságot, később pedig az energia drágulása miatt inflációt okozhat majd és nem véletlen, hogy az Európai Bizottság energiáért felelős biztosa is figyelmeztetett, hogy ha még újra is nyílik a szoros, akkor sem fog a piac visszaállni gyorsan a háború előtti időpontra.
Hiába jelentette ki Trump, hogy Iránnak már nincs haditengerészete, a szoros még mindig zárva, ugyanis az IRGC egy-két dróntámadással is képes akadályozni az olajszállítást.
Azaz a katonai célokat hiába teljesítették az amerikaiak, azok valójában taktikai sikerek, nem pedig stratégiai győzelem, ami segíti a háború lezárását.
Mindezt Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter akaratlanul az alábbi mondattal szemléltette még március 12-én:
A Hormuzi-szoros nyitva van. Az egyetlen dolog, ami akadályozza a szállítást, hogy az irániak lövik a hajókat.
Ugyan azóta pár tankerhajó átjutott a szoroson, miután az Iráni Forradalmi Gárda pénzért cserébe átengedte azokat, de a forgalom még mindig nem állt teljesen helyre, ami miatt Trump és Hegseth is a NATO-tagállamok, de Dél-Korea, Kína és Japán segítségét is kérte.
Sőt,
az amerikai elnök még azt is felvetette, hogy a háborút akár úgy is lezárhatják, hogy a szorost újra sem nyitják, mondván, az elsősorban nem az amerikaiak, hanem az európai és ázsiai országok problémája, oldják meg ők.
De jól mutatja a váltakozó célokat és az ellentmondásos kommunikációt, hogy két nappal később pedig azt ígérte, hogy addig nem hagy fel a
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!