„Anyám élete nem volt más, mint egy alaposan felépített öngyilkosság”

Kell némi kitartás ahhoz, hogy valaki megtalálja a XII. kerületi Kékgolyó utcában található Máltai Fogadót, azon belül is azt az egy kis épületet, amelyhez több kapu vezet, és amely a hátsó udvarnak is a legesleghátuljában helyezkedik el. Ha érintettként érkeznék ide, meglehet, már háromszor visszafordultam volna, nyugtázva, hogy biztosan rossz helyen járok, nincs itt semmi keresnivalóm.

Mégis, immár közel 25 éve nagyon sokan – de közel sem elegen – keresik fel országszerte azokat a gyűléseket, ahova most is igyekszem. Ide várják azokat a férfiakat és nőket, akik olyan rendellenesen működő családban nőttek fel, ahol az alkohol, esetleg más szer vagy valamilyen mentális probléma csúnyán megkeserítette a mindennapokat. A közösség önmagára ACA-csoportként hivatkozik, amely az angol „Adult Children of Alcoholics” szóösszetétel rövidítéséből ered, ami magyarul annyit tesz: „Alkoholisták felnőtt gyermekei”.

Az ACA még 1978-ban alakult New Yorkban. A kezdeményezés olyan fiatalokhoz köthető, akik szintén alkoholista családban nőttek fel, és miután szerettek volna megoldást találni problémáikra, megalkottak egy saját felépülési programot. Nem sokkal később egy New York-i tőzsdei bróker, Tony A. is csatlakozott hozzájuk, aki maga is olyan otthonban nőtt fel, ahol az erőszak és az ivás mindennapos; a függőség az ő életében is megjelent. A közös munka eredményeként az ACA hatékony programmá fejlődött, amely az egész világon, így Magyarországon is felépülési lehetőséget kínál a sokféle életutat bejárt felnőtt gyermekek számára.

Az alkohol nélküli alkoholizmus

A mai gyűlésen összesen tíz fő, négy férfi és hat nő vesz részt, két hölgynek a mai az első alkalom.

A másfél órás időkeret első része felolvasással kezdődik, a csoporthoz tartozó irodalmak nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy megértsem, kiknek szól az ACA, milyen tulajdonságok jellemzik a tagokat, és mi mindent éltek át korábban. Az irodalomban szereplő idézetek alapján a legfőbb vonásaik az alábbiak:

• Az ACA-tagok központi problémája egy, a gyermekkorban kialakult tévhit, mely életük minden területére kihat. Gyermekként azért küzdöttek, hogy túléljék az alkoholizmus romboló hatásait. Végeláthatatlan küzdelembe kezdtek, hogy a zaklatott, rosszul működő családot szeretetteljessé, támogatóvá tegyék. Végül abban a hitben váltak felnőtté, hogy kudarcot vallottak, nem volt tudomásuk arról, hogy a családi alkoholizmus traumatikus hatásait nem lehet semmissé tenni.
• Az érintettek számára a gyógyulás akkor kezdődik, amikor kimerészkednek az elszigeteltségből. Ilyenkor az érzések és az eltemetett emlékek visszatérnek, a visszafojtott gyászt fokozatosan átélve ugyanakkor maguk mögött hagyhatják a múltat. A folyamat részeként megtanulják újranevelni magukat gyengédséggel, humorral, szeretettel és tisztelettel, mindeközben pedig kiszabadulhat az a belső gyermek, amely felnőttlétük ellenére máig ott lappang.
• Szintén igaz, hogy újra és újra olyan kapcsolatokat választanak, amelyek nem nyújtanak biztonságot, hiszen csak ezek a kötődések hasonlítanak gyermekkori tapasztalataikhoz. A családi alkoholizmus, illetve a család más működési rendellenességének tünetei társáldozatokká teszik őket, ami azt jelenti: az alkoholbetegség jellegzetességeit úgy is magukévá tudják tenni, hogy közben egy kortyot sem isznak. Ezzel együtt arra is számos példa van, hogy maguk a tagok is alkoholistává válnak, továbbörökítve ezzel a rendellenes családból hozott mintákat.
• Szintén igaz rájuk, hogy szenvedélyesen keresik az izgalmat életük minden területén, hiszen így fenntarthatják az állandó zaklatottságot, amely ugyancsak ismerős számukra. 

„Úgy elvert, mint szódás a lovát”

A felolvasások után a megosztások következnek, a gyűlés aktuális vezetője arra kéri a résztvevőket, hogy maximum öt percben mondják el, mi minden kavarog most bennük, mi az, amit a többiek tudtára adnának.

Elsőként Ádám kér szót.

Nekem az apám volt alkoholista, bár ha hallaná, kikérné magának, inkább nagyivónak mondta magát, igaz, élete végén már nem igazán tudott pia nélkül létezni. Gyerekkoromban is mindig az volt az alap, hogy van otthon ital, gyakran el is küldtek érte boltba, nem kellett hozzá különösebb alkalom, erről szóltak a mindennapok, na meg persze az agresszióról. Emlékszem, apám minden baromságért úgy elvert, mint szódás a lovát, és ehhez sem kellett különösebb alkalom

– idézi fel a férfi, hozzátéve, hogy ekkoriban – tippem szerint a 70-es, 80-as évekre utalhat – a fizikai erőszak még más kalapban volt, az iskolában is simán kapott tockost, „nem volt ebben semmi”.

„Csakhogy én egy érzékeny gyerek voltam, nyomot hagyott bennem az erőszak, még akkor is, ha tudtam: nem a semmiből jön apám viselkedése, zord körülmények között nőtt fel egy csonka családban, amitől, hát, nem lett jó fej. 13-14 éves koromra már egy masszív felnőttgyűlölettel éltem az életem, ekkor kezdtem el inni és cigizni is. Noha az otthonlátottak miatt az egyiket jobban utáltam, mint a másikat, mégis mindkettőre rászoktam” – jegyzi meg.

„Neki inni sem kellett a pusztításhoz”

Ádám után Boglárka következik, aki különleges időszakon megy keresztül, életében egy furcsa kettősség van jelen, egyszerre érzi magát fent és lent, egyik pillanatban azt gondolja, hogy rossz gyerekkora ellenére szuper az élete, a másikban pedig attól retteg, hogy újra beüt a krach.

Elmeséli, hogy nemrég ment férjhez, és néha még abban is kételkedik, vajon rendes ACA-tag-e, hiszen olyan párt választott magának, akinek az életében nincs jelen a függőség, és képes biztonságos közeget teremteni.

A nagy napon az alkoholista édesapám is jelen volt, igaz, csak a szertartáson vett részt, hiszen ő már egy 78 éves, kerekesszékes férfi, aki nem igazán reagál a külvilágra. Bár mindennél jobban vágytam arra, hogy azt mondja: »nagyon szép vagy, kislányom, örülök neked«, nem hangzott el ez a mondat a szájából, és nem is fog soha. Eljutottam oda, hogy nem tudok vele kapcsolatot építeni, és nem is akarok

– jelenti ki a húszas éveiben járó fiatal, megjegyezve, hogy jobb híján folyamatosan keresi az apafigurákat a mindennapokban, most épp kollégáitól reméli, hogy ha látják a közösségi médiában az esküvői fotóit, akkor majd gratulálnak neki. Mélyen belül ugyanakkor tudja, hogy ezeket a szavakat valójában az édesapjától várja – mindhiába.

Boglárkához hasonlóan Evelin is hosszú ideje arra várt, hogy még ha csak pár perc vagy pár mondat erejéig is, de hadd beszéljen az apjával őszintén, úgy, ahogy azok a lányok szoktak, akik nem diszfunkcionális családban élnek.

„Sok évet vártam rá, de végül a napokban megadatott, hogy nyíltan tudtam beszélni apámmal. Ez hihetetlen! Ő erre nem képes! A gyűléseken olyan sok ember élettörténetét végighallgattam már, de az övéről még soha nem hallottam egy szót sem, ez tuti, hogy örök emlék marad!” – mondja, hangján pedig érződik az őszinte döbbenet, még most is alig hiszi el, hogy mindez megtörtént vele.

„Az autóban ültünk, mentünk A-ból B-be, ő pedig finoman, elkezdett beszélni életének arról az időszakáról, amikor annyi idős volt, mint én, és bár nem mondta ki konkrétan, de valamilyen szinten mégis bocsánatot kért. Úgy fogalmazott, hogy ezt a viselkedésformát hozta valahonnan, okkal lett olyan, amilyen. Tagadta, hogy otthonról hozta volna ezt a mintát, de a testvérétől azt hallottam, hogy mégiscsak valami ilyesmi lehet a dologban, elvileg a nagyapám sem volt egy egyszerű eset” – fejti ki a húszas éveiben járó fiatal, majd kiemeli, hogy a történethez hozzátartozik: az ő édesapja soha nem fogyasztott alkoholt, 

Evelin úgy dönt, édesanyjáról is említést tesz, vele kapcsolatban azt mondja: rettenetesen elszomorítja, hogy az öt évvel fiatalabb testvére semennyire nem tiszteli, és semmibe nézi azt a fejlődést, amin keresztül ment.

„Édesanyámnak rendkívül komoly gondjai vannak, ő is jár 12 lépéses csoportokba, és persze még közel sem épült fel, legalább látom, hogy akar egyről a kettőre jutni. Míg én kifejezetten büszke vagyok rá, a testvérem ezt nem értékeli, pedig anya sok mindent letett már az asztalra, kezdve azzal, hogy megszült minket. Itt vagyunk. Élünk. Ez mind semmi?” – teszi fel a kérdést kétségbeesve, majd egy rövid gondolat erejéig kitér arra, hogy hiába veszik körül páran, mégis társas magányban él, olyannyira, hogy ha hirtelen felindulásból csinálna valami baromságot, vagy történne vele valami, gyakorlatilag senki nem tudná meg, mert senki nem figyel rá eléggé.

„Pokollá tette a gyerekkorom”

A gyűlésen többször is elhangzik az a szó, hogy tanult tehetetlenség. A megosztások alapján nekem úgy tűnik, hogy ez amiatt lehet, mert a többség otthon, a négy fal között azt szokta meg: bármennyire is szeretne változtatni a család helyzetén, erre nem képes. Az ebből fakadó kudarcérzés, sikertelenség sokakat egy életen át […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/belfold/2023/08/11/alkoholizmus-csalad-gyerekkor-trauma-mentalharcosok-klubja/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!