Lassan történelmi távolba vész 1987 legendás „Nagy havazása”, amikor január közepén annyira befedte a hó Magyarországot, hogy máig emlegetik. Megbénult a közlekedés, fogságba estek a települések, akadozott az élelmiszerellátás, iskolai szünetet rendeltek el, és az élet szinte megállt mindenütt a mínusz 20 fokban. Hó ma már csak hébe-hóba, a fiatalabbak ezért szinte csak elmesélt történetekből és archív képekről tudják elképzelni, hogy bizony télen esni szokott a hó, nem vis major a hótorlasz és mindennapos dolog, hogy időnként hóbuckákká változnak és eltűnnek a parkoló autók.
A Kaliforniát Nevadától 4 ezer méter magas falként elválasztó Sierra Nevada hegység ezzel szemben hótól áthatolhatatlan hágóiról, köztük a Donner-hágóról hírhedt. Itt esett meg az amerikai történelem egyik szörnyűsége. Egy átkelni próbáló, 81 fős, Kaliforniába vándorló korai telepes közösség a viharok miatt hónapokra a hó fogságában rekedt 1846 telén, és az elviselhetetlen éhezés miatt kannibalizmusra vetemedtek.
Nem messze a 2150 méter magasan húzódó Donner-hágótól vezet át az első transzkontinentális vasút, ahol menetrend szerint közlekedett a Chicagót San Franciscóval összekötő luxusvonat, a City of San Francisco. Ez volt a Southern Pacific vasúttársaság egyik zászlóshajója (vonata),
a 15 prémium felszereltségű személykocsit 160 kilométer/órás sebességgel repítette három dízel-elektromos mozdony,
40 órás menetidőt ígérve, miközben fehérkabátos pincérek tálcáikon koktélokkal egyensúlyoztak. „Tudta, hogy Chicagóban felszállhat egy modern streamlinerre, és ugyanazon az útvonalon utazhat, amelyen a pionírok özönlöttek Kaliforniába az 1849-es aranyláz idején?” – hirdették a csúcsvonatot és azzal büszkélkedtek, hogy nincs keményebb vasúti szakasz az országban. 1952. január 13-án 226 utas személyesen tapasztalta meg a reklámozott kemény igazságot. Igaz, nem pont úgy, ahogy azt a marketingosztály elképzelte.
Álomutazás, kicsit másként
A Donner-hágótól 27 kilométerre váratlanul egy lavina találta telibe a szerelvényt, a körülbelül 50 kilométer/órás sebességgel haladó mozdonyok azon még keresztül verekedték magukat, de egy második nekicsapódó hótömeg megállította a vonatot. Se előre, se hátra. Hiába erőlködtek a gigantikus dízelmotorok,
a rendelkezésre álló 6750 lóerő is kevés volt, hogy kimozdítsák a kocsikat a hirtelen rájuk zúdult több méter magas hó fogságából.
Bár odakint 100 kilométer/óránál is erősebb hóvihar tombolt, nem estek pánikba az utasok, biztosak voltak abban, hogy hamarosan érkezik a segítség. Mivel akkoriban még nem volt közvetlen rádiókapcsolat a masiniszta és az állomások között, a személyzet több tagja gyalog elindult a legközelebbi ismert menedékház felé, hogy jelentsék az esetet. Az utazóközönség pedig próbálta elütni az időt.
Egy kártyaszakértő bridzsleckéket adott, a társalgókocsiban pedig közös éneklés vette kezdetét, a repetoárban felcsendültek az „I’ve Been Working on the Railroad” és a „California, Here I Come” az aktuális helyzetben kiváltképp átélhető dalok is. „Nevettünk és játszottunk,
fogadásokat kötöttünk arra, hogy mennyi ideig tart, amíg a hó ellepi az ablakokat.”
– emlékezett vissza az egyik utas. Dr. Walter Roehll orvos, az ohiói Middletownból pedig átvette az irányítást és kihirdette, hogy tilos inni a bárban. A ginre ugyanis feltétlenül szüksége volt, hogy sterilizálja egyetlen tűjét.
Vége szakadt a jókedvnek
Másnapra azonban kezdett alábbhagyni a jókedv a behavazott vonat fedélzetén. Erősödött a hóvihar, az élelmiszerkészletek kezdtek kifogyni, és már csak fejadagokat lehetett kapni. De a legnagyobb csapást az volt, hogy a gőzfejlesztők víztartályai kifogytak, ezért
megszűnt a fűtés. Gőz nélkül nem volt áram sem, az akkumulátoros lámpák lassan kihunytak, és sötétbe borultak a kocsik.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!