Maradona zarándokhelyén találkoztunk a Napoli legendás elnökével

Nápolyt látni és meghalni.

Mindenki ismeri a mondást, amely persze először nem olaszul hangzott el, hanem – horribile dictu – németül, méghozzá Johann Wolfgang Goethe szájából. A német költőfejedelem beleszeretett a világ legszebb fekvésű városába, és amikor hazatért Frankfurtba, akkor szakadt ki belőle: „Siehe Neapel und stirb”. Persze az utókorra olaszul maradt a szállóige („Vedi Napoli e poi muori” ), amit aztán Jókai Mór magyarázott meg nekünk, magyaroknak: „E röpke mondást nem kell ám úgy fordítani, hogy amint meglátta az emberfia Nápolyt, menjen halálozni; hanem hogy addig ne haljon meg, amíg Nápolyt meg nem látta!”

E sorok írója már nem fog így meghalni, volt olyan szerencsés, hogy az 1990-es olaszországi labdarúgó-világbajnokságon a helyszínről küldhette tudósításait egy régen jobblétre szenderült pesti napilapnak, és bár a bázisom Rómában volt, egy ütött-kopott garniszállóban a Termini pályaudvar szomszédságában, a hitem szerint ingyenes utazásra feljogosító akkreditációs kártyámmal öt alkalommal levonatoztam a szűk kétórás útra lévő Nápolyba. (A kártya, mondanom sem kell, nem jogosított fel az égvilágon semmire sem a meccsek megtekintésén kívül, ám ezt szerencsére nem tudták a kalauzok, de én sem. Így abszolút meggyőzően hazudhattam nekik vélt igazam tudtában…)

Az utolsó, ötödik nápolyi utamra július 3-án került sor, ekkor csapott össze az egyik elődöntőben Olaszország Argentínával. A kollektív emlékezet úgy őrizte meg ezt a találkozót, hogy a Stadio San Paolo 59 978 nézője egyöntetűen a város hősének, Diego Armando Maradonának és ezzel Argentínának szurkolt, de ez nem egészen így történt. 

A helyzet ennél jóval bonyolultabb volt.

Maradona-oltár

Fotó: Ch. Gáll András / Index

Amikor kettészakadt Itália

Tény, hogy az akkor már hat éve az SSC Napolit erősítő Pibe de Oro, az Aranyfiú 1987-ben és 1990-ben bajnoki címre vezette az égszínkékeket – ezek voltak az olasz Dél, a Mezzogiorno első scudettói, ha a szigeteket és a Cagliari 1970-es győzelmét nem számítjuk –, és Nápolyban nem akadt nála népszerűbb ember. Továbbá az is igaz, hogy Maradona fantasztikusan hárfázott a szurkolók érzelmi húrjain. Az elődöntőt megelőzően ezt a szózatot intézte az északiak (Milánó, Torino, Genova), de még a rómaiak által is lenézett és tanulatlan barbároknak tartott nápolyiakhoz: 

Most azt kéri az ország a nápolyiaktól, hogy erre az egy estére legyenek olaszok, miközben az év további 364 napján imádott városunk lakóit csak büdös bugrisoknak nevezik. (Terroni, magyarra talán prosztónak fordítható.) Én nem kérek mást, csak tiszteletet Nápoly városának és lakóinak. Tudom, hogy ők is olaszok, nem várhatom el tőlük, hogy Argentínának szurkoljanak a hazájuk ellen, de Itáliának tudnia kell, hogy Nápoly ugyanúgy Olaszország, mint Milánó vagy Torino.

Fantasztikus beszéd volt a Pelusától, a Hajastól, a legdörzsöltebb politikusnak is becsületére vált volna, és annyit mindenesetre elért vele a világ akkor vitán felül legjobb futballistája, hogy ambivalens légkör fogadja a csapatokat a San Paolóban. A szurkolók valójában nem tudták eldönteni, hogy most a városi hősnek, a „helyi menőnek” szurkoljanak, vagy honfitársaiknak. Ilyen és ehhez hasonló transzparensek tűntek fel a stadion lelátóin:

„Maradona! Nápoly szeret téged, de Itália a mi hazánk!”

Ennek megfelelően a hangulat megosztott volt, és ezt az olasz játékosok is érzékelték. Walter Zenga, az olaszok kapusa ki is fakadt: „Rómában mindvégig otthon éreztük magunkat, de Nápolyban játszani olyan volt, mintha idegenben kellett volna futballoznunk. Ez is közrejátszott abban, hogy elbuktuk a tizenegyespárbajt.” Azeglio Vicini szövetségi kapitány még egyértelműbben fogalmazott: „Ezen a meccsen nem mi élveztük a hazai pálya előnyét…”

Nem bizony. Toto Schillaci góljára Claudio Caniggia válaszolt (ez volt az olaszok első bekapott gólja a vb-n), majd a tizenegyespárbajt 4–3-ra elvesztette a házigazda, és maradt a vigaszdíj, a bronzmérkőzés.

Akivel bő két hónappal a világbajnoki argentin–olasz után, szeptember 19-én volt még egy randevúm, amikor a Napoli az Újpesti Dózsát fogadta a Bajnokcsapatok Európa-kupája-mérkőzésen. 

Amúgy a meccsen parádézott az argentin, két gólt rúgott: az elsőt, amikor mellre veszi a beadást, majd félollóval szédületes lövést küld a jobb sarokba, igazi mestermunka. Erről szegény Brockhauser István is tudna mesélni…

A szóban forgó jelenet 2:10-nél.

Hát, ezek az én Maradonával kapcsolatos nápolyi élményeim, no meg a Marco Rossinál tett öt évvel ezelőtti látogatásaim, konkrétan Pozzuoliban, de hát ez már egy másik történet.

Ablak a világra és Maradona fejébe

Mostani utazásomnak a Napoli harmadik scudettója az apropója, amelyet ugyan csütörtökön már megünnepeltek Udinében és […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/sport/futball/2023/05/06/napoly-ssc-napoli-maradona-falfestmeny-corrado-ferlaino/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!