Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Aki először találkozik Simone Rossival, pláne, ha beszélgetésbe is elegyedik az OSC vízilabdázójával, akár azt is hihetné, hogy édesapjával, Marco Rossival, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányával hozta össze a sorsa. Jó, majdnem harminc év van a két férfiú között, de ha ezt félretesszük, akkor a két Rossi le sem tagadhatná a közeli rokonságot.
A Rossi Juniorral készített interjúban szóba hoztuk
- a család fontosságát
- a kilencvenes, kétezres évek vándorlásait
- az őrlődést a két szerelem, a futball és a vízilabda között
- mennyire jól érzi magát az OSC-ben
- afférját az olasz válogatottal
- kit tart a világ legjobb pólósának
- miért szereti annyira Magyarországot
- és azt is, hogy talán már nincs is messze az esküvő…
Egy házban a szülőkkel
Ugyanannak a háznak ugyanazon az emeletén lakik, mint a szülei, a balkonja is ugyanúgy a Dunára néz. Ismerek olyan harmincas fiút, akinek ez a közelség terhes lenne ennyi idős korában, amikor az ember legszívesebben már elszakadna a szülői háztól, de mivel tőrőlmetszett olasz családról beszélünk, a „la famiglia” Simonénak is szent fogalom. Mondhatnánk, szentháromság, de ez nem lenne pontos, mert Gaiával, a Milánóban a divatszakmában dolgozó kishúgával együtt négyen vannak.
„Jó ez így, gyakran együtt vacsorázunk, szeretem ezeket a közös étkezéseket, mindig van mit megbeszélni – mondja Simone. – Összetartó család vagyunk, kár, hogy Gaia ritkán tud elszabadulni Milánóból.”
Ha már a család: Rossiék a nyolcvanas-kilencvenes években bebarangolták fél Itáliát, de Mexikóban és Frankfurtban is töltöttek egy-egy évet. A profi labdarúgó édesapa Brescián, Genován, Mexikóvároson, Frankfurton, Piacenzán át Pozzuoliig bejárta a fél világot, miközben valójában pozzuoli lakosok voltak. Simone nagymamája egy osztályba járt Pozzuoli leghíresebb szülöttével, Sophia Lorennel!
Vándorélet két kontinensen át
„Én például Bresciában születtem, mivel az apám 1988 és 1993 között öt éven át a csapat hátvédje volt a Serie A-ban, és én 1990-ben jöttem a világra. Már ötéves koromban rúgtam, nem dobtam a labdát, mert természetesen a futballal kezdtem, miközben azért autodidakta módon úszni is megtanultam. Tízéves koromig futballoztam szervezett módon a Bresciában, aztán áttértem a teniszre, végül tizenegy-tizenkét évesen kikötöttem a pólónál. De az igazi szerelem azért a futball maradt.”
És hogy ez mennyire így van, továbbá hogy nemcsak beszél a futballról, hanem magas szinten műveli is, annak bizonyítására váltott lábbal elkezd dekázni az erkélyen. Közben fel-felemeli a labdát a fejére, oxival is belerúg, de a labda csak nem akar leesni, végül megunjuk, és rászólunk, hogy fejezze már be, mert így soha nem lesz interjú ebből a látogatásból…
No igen, a futball… Bresciából Genovába költöztünk, apa ott játszott olyan világsztárokkal, mint Gianluca Pagliuca, Michele Serena, Pietro Vierchowod, Srecko Katanec, Vladimir Jugovics, David Platt, Ruud Gullit, Roberto Mancini…
Beleborzongok, amikor hallgatom a felsorolást, törzstagnak lenni egy ilyen világválogatottban nem akármilyen élmény lehetett, és ez újabb bizonyítéka annak, hogy Marco Rossi futballistának is elsőrangú volt, mielőtt edző lett volna.
„És hát én személyesen is ismertem ezeket a játékosokat, hiszen a pályán kívül is összejártunk. De aztán folytatódott a család vándorlása, Mexikóváros, Frankfurt, Piacenza… Apropó, Mexikó! Itália és Magyarország után-mellett a harmadik kedvenc országom, nem tudom leírni azt a hangulatot, ami ott uralkodott akkoriban, valahogy minden olyan csodás, olyan könnyed, olyan vidám volt, pedig nem egy gazdag ország. De tudnak élni! És hát az Azték Stadion, az micsoda aréna! Apáék ott játszották a hazai meccseiket, Marcelo Bielsa volt az edző, akkor gyerekként még nem értettem meg, mekkora szakember, de azt pontosan tudom, hogy apa mennyit tanult tőle.”
Azért nem lehetett könnyű egy gyereknek évről évre felkerekedni és új helyre költözni, új iskolába beiratkozni, új barátokat szerezni, elhagyni a régieket.
Budapesten otthonra talált
„Valóban nem volt könnyű, és sajnáltam is otthagyni a barátaimat, de mindig szereztem újakat, és utólag visszagondolva azt kell mondanom, hogy élveztem ezt az örökös vándorlást, mert izgalmas volt. És megtanultam könnyedén alkalmazkodni a változó körülményekhez, talán ezért van az, hogy mindenhol feltalálom magam. Ezért találtam meg a helyemet Budapesten is, az OSC-ben.”
Persze amíg eljutott az OSC-ig, hosszú utat járt be az olasz vízilabdában.
„A Brescia csapatában mutatkoztam be a Serie A-ban, már tizenöt évesen. A barcelonai olimpiai bajnok Alessandro Bovo, minden idők egyik legjobb olasz pólósa volt az edzőm. Azt hiszem, tehetséges voltam, de valahogy hiányzott belőlem az a gyilkos ösztön, amivel igazán nagy játékos lehettem volna. Élveztem a játékot, de inkább hobbinak tekintettem a vízilabdát, semmint foglalkozásnak. És sajnos az edzőim sem igazán adták meg azt a bizalmat, amire szükségem lett volna. Ahogy két éve sem, amikor bekerültem a válogatottkeretbe, de Alessandro Campagna, a szövetségi kapitány nem vitt el a spliti Európa-bajnokságra. Az volt a benyomásom, hogy csak létszámkitöltőnek hívott meg, és így is történt.”
Brescia után 2009-ben következett Nápoly, a Posillipo, a két nápolyi klub közül az, amelyiket a milliomosok egyesületének tartanak, szemben a Canottierivel, a plebejusok klubjával. Aztán kölcsönadták az AS Acquachiarának, az is egy kis nápolyi klub, ott szerepelt a Serie A-ban két évig, majd vissza a Posillipóba, immár a nagycsapatba, és további három év után következett Ortigia, a meseszerű szicíliai környezet, Szirakúza történelmi negyedében, 2019-től 2023-ig.
Ortigiában pont elkerültük egymást, amikor tavaly nyáron Szicíliában jártam, és találkoztam a Rossi család háromnegyed részével: Simone már Budapesten volt, hiszen leszerződtette az OSC. Amikor Marcóékkal Simone ortigiai lakásában jártunk, csak a vízilabdázó fiú két macskájával, Carlóval és Gasparéval találkoztunk. Hihetetlen, de Simone olyan önműködő szerkezettel látta el a cicákat, amely lehetővé tette, hogy egy hónapig táplálkozzanak, igyanak, éljenek, mint Marci Hevesen, emberi segítség nélkül!
Imádtam az életet Ortigiában, nyugodt kisváros, bár nyáron nyüzsögnek a turisták, és olyankor elviselhetetlen a hőség. Tavaly nyáron a sziget belsejében 50 fokot mértek, de Szirakúzában is felment a hőmérő higanyszála 44 fokra. Szerencsére én akkor már Budapesten voltam, júliusban elkezdődtek az edzések a Kondorosi úti uszodában
– jelzi Simone.
Simone április végén írt alá az OSC-hez, Cseh Sándor klubmenedzser volt a kontaktja, az a Cseh Sándor, aki azóta már nincs az orvosegyetemieknél, a női válogatott társkapitánya Mihók Attilával.
Zalánki Gergőt tartja a világ legjobbjának
„Rengeteget edzünk, úszunk, sokkal többet, mint Olaszországban, általában is keményebbek az edzések – von párhuzamot a két vezető vízilabdás hatalom filozófiája között. – De ez jó. Hogy melyik országban erősebb a vízilabda? Nehéz megmondani. A különbséget a Pro Recco jelenti. Az a világ legerősebb klubcsapata, de az egy világválogatott, például magyar pólós is játszik ott, Zalánki Gergő. A Pro Reccónak jó esélye van arra, hogy megnyerje zsinórban a negyedik Bajnokok Ligáját. Van a Recco, aztán egy hosszú szünet, majd jön három, közel egyforma erejű csapat, a Fradi (így mondja), az Olympiakosz és a Barcelona. Csak az a baj, hogy ők hárman egy csoportban vannak, a Recco meg a másikban. Milyen érdekes… (mosolyog)”
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!