Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A beszélgetés során kitérünk arra is, hogy mit tehet egy sportoló annak érdekében, hogy a felhalmozott pénzét ne élje fel rögtön a civil élete elején, de szó esik arról is, hogy vajon miért lehet ő ennek a szakágnak, sőt sportágnak az utolsó, nemzetközi szinten is komolyan jegyzett karaktere magyar vonatkozásban. További kitérünk arra is, hogy
- miként dolgozta fel a klubváltást és az azzal járó nehézségeket;
- miért tudott 13 évig hűséges maradni Sopronhoz;
- mi hiányzott a válogatottnál a kiugró sikerhez;
- mit szól ahhoz, hogy néhány fiatal kosaras annyit keres, mint más ember több hónap alatt.
Hiába játszott 13 évet Sopronban, és zárta le ott a karrierjét, Fegyverneky Zsófiáról sokaknak még mindig elsőként a pécsi időszak ugrik be. Mit gondol, miként lehetséges ez ?
Az egyik legfontosabb alapvetés, hogy én egy pécsi lány vagyok. Megfigyeltem, hogy a mai napig vannak olyan soproniak is, akiknek egy kicsit megmaradtam pécsinek, hiszen a legnagyobb riválistól jöttem át, és az első képek, az első komoly évek pécsiként ragadtak meg rólam. A másik alapvetés pedig, hogy az a pécsi csapat, amiben én feltűntem fiatalként, a magyar kosárlabdázásnak nagyon meghatározó része, amivel sok – akár semleges – szurkoló is azonosulni tud a sikerek és az akkori atmoszféra miatt.
Amikor annak idején körvonalazódott, hogy szakmai szempontból a baranyai egylet már nem lesz opció az ön számára, két út volt: a légiósélet vagy Sopron. Volt bármi félelme vagy lelki vívódása, mielőtt a zöld-sárgák mellett döntött?
Volt persze, bőven. Sőt, azt gondolom, ha ezek a félelmek nem lettek volna, már hamarabb is meghoztam volna ezt a döntést. A félelmeim viszont beigazolódtak, hiszen nagyon-nagyon sok bántást kaptam, amikor eljöttem.
Milyen jellegűek voltak ezek a bántások?
Ezeket nem úgy kell elképzelni mint az európai elit futballban, hogy hazamegyek, és több százan állnak a házam előtt, vagy a mezemet gyújtják fel, hanem például rám kiabáltak, hogy „apád forogna a sírjában, ha látná, mit csináltál!”. (Fegyverneky Zsófia édesapja 2004-ben hunyt el közlekedési balesetben – a szerk.) És még számtalan ilyen volt, de a leginkább az fájt, hogy ezeket olyan emberektől kaptam, akikről korábban azt gondoltam, hogy szeretnek. Ilyenkor aztán rá kell jönnöd, hogy mégsem. Azóta azonban szerencsére teljesen tisztázódtak ezek a viszonyok, ma már úgy érzem, hogy a pécsi közeg is büszke rám, még annak ellenére is, hogy a legnagyobb sikereimet a Sopronnal értem el.
Azt szokták mondani, mindig azt bántjuk leginkább, akit a legjobban szeretünk… És lássuk be, kicsit olyan volt Pécsett, mint egy mesehős, a nép gyermeke…
Igen, ebben abszolút igaza van. Az vagyok én a pécsieknek, mint Honti Kata a soproniaknak. Felnőttként értettem meg ezt az egészet, a felém irányuló extrém érzelmeket – pozitív és negatív értelemben egyaránt –, valamint a későbbi indulatokat. Persze, mondják mindig, aki ezt a pályát választotta, annak el kell viselnie ezeket a nehézségeket, de azért egy kicsit hadd fájjon már. Ráadásul az, hogy engem elvesztettek, csak a kezdet volt. Felnőttként már értem, hogy azokban az időkben túl sok mindent vettek el egyszerre azoktól az emberektől, akik ezt szerették. Ezt az egész drámát a kötődés és a szeretet generálta.
Milyen volt, amikor megérkezett Sopronba?
Szerencsém volt egy kicsit, hiszen korábban már jöttek át előttem Pécsről Sopronba, például Károlyi Andi vagy Albena Branzova. Török Zoltánéknak így már volt rutinjuk abban, hogy miként kezeljék azokat a játékosokat, akik egy picit „más igazolások” voltak, hiszen a legfőbb ellenfél fellegvárából érkeztek. Óriási segítség volt nekem, hogy a mindennapok során egyáltalán nem került szóba a Pécs, egyszerűen nem beszéltünk róluk. Ezt a szurkolók nyilván teljesen másképp képzelik el, hogy megy a háttérben a gyűlölködés meg az uszítás, de ez egyáltalán nem igaz. Éltük a hétköznapjainkat, és amikor jött a Pécs elleni derbi, pont ugyanúgy készültünk, mint bármely más komoly Euroliga-ellenfél ellen. Így én is nyugodt tudtam maradni, hiszen nem volt negatív érzelmi töltete ezeknek a találkozóknak. Én nem is tudtam volna azonosulni egy olyan attitűddel, hogy gyűlöletből kell legyőznöm valakit.
Végül 13 évet töltött Sopronban, ma már ez a klubhűség hihetetlenül ritka. A hűség városában azért kijár… Mi tartotta ott ennyi ideig?
Az, hogy ennél biztonságosabb környezetet nem is találhattam volna magamnak.
Ebben a szakmában fontos a kiszámíthatóság, márpedig Sopronban mindig teljesen világosak voltak a rövid és a hosszú távú célok is. Mindig időben kifizették a játékosokat, profi volt a vezetőség, a szakmai stáb, reálisak voltak az elképzelések, szóval minden körülmény adott volt ahhoz, hogy nekünk tényleg csak a munkára kelljen koncentrálni.
Aztán, mint később kiderült, jól működött ez a modell, hiszen az Euroliga-győzelemmel felértünk a csúcsra.
Hosszú éveken keresztül biztos tagja volt a válogatott kezdőjének. A nemzeti csapat vonatkozásában többször elmondta, nincs semmilyen hiányérzete. De őszintén, ha szívére teszi a kezét: valóban nincs hiányérzete, hogy azzal a névsorral nem sikerült komolyabb eredményt elérni?
Az Iványi, Ujvári, Károlyi, Csák, Béres tengely fémjelezte generációval nekem csak néhány évem volt együtt a válogatottban. Pont a végét csíptem el, aztán a későbbinek meg az elejét… Mivel sportoló vagyok, nyilván van bennem hiányérzet, hiszen szuper lenne, ha most arról beszélgetnénk, hogy nyertem egy olimpiai bronzot vagy Eb-érmet, esetleg kijutottam volna a világbajnokságra, de én tényleg mindent megtettem.
Mi az, ami hiányozhatott, hogy kiugró sikert érjen el korábban a válogatott?
Érdekes, hogy ha most így visszatekintek a karrieremre, azt kell mondjam, hogy klubszinten tulajdonképpen minden összejött, ami összejöhetett, megnyertem mindent, ami megnyerhető. De a válogatottal pont az ellenkezője történt: állandóan volt valami, ami nem klappolt. Tényleg minden edzőtáborban vagy nemzetközi versenyen volt valami bibi, ami miatt nem volt tökéletes az összkép.
Jó, hogy említette a két generációt. Sokszor illetik kosarasközegben az utolsó mohikán jelzővel. Mit gondol, miért lehet az utolsó igazán nagy karakter ebben a sportágban?
Talán azért, mert én vagyok az utolsó olyan játékos, akinek a megítélésével kapcsolatban a közvéleményt semmilyen szinten nem befolyásolta a közösségi média. Amikor én berobbantam a Pécsbe, akkor még nem volt Facebook, Instagram, akkortájt az tudott tényleg meghatározó karakterré válni, akit a teljesítménye miatt emeltek fel az emberek, nem a közösségi médiás platformok miatt. Az, hogy kiről milyen kép alakul ki bennünk, azon múlik, hogy mit látunk róla.
Húsz évvel ezelőtt csak a pályán lévő kép sugallta, hogy milyen sportolók és emberek vagyunk, ma már ez nem feltétlen van így.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!