Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója az Indexnek adott interjújában többek között arról is beszélt, hogy
- kinevezéséhez hozzájárulhatott-e a miniszterelnök vejével, Tiborcz Istvánnal való kapcsolata,
- mi a véleménye L. Simon László menesztéséről,
- hogyan értékeli a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ létrehozását,
- milyen tervekkel vág neki új feladatának,
- mi a legnagyobb problémája az általa vezetett intézménynek.
A rossz nyelvek szerint a kapcsolatai révén lett a Nemzeti Múzeum főigazgatója, például Tiborcz Istvánnal, a miniszterelnök vejével több könyvet is írt közösen.
15 könyvet írtam, emellett 150 más publikációm is megjelent, a citációs indexem négy és félszer nagyobb, mint az akadémiai ajánlás. Erről is csak azért tudok, mert habilitáltam, ami igazán ritka, nem gyakori ennyi idősen, de szükség volt rá, mivel szakirányvezető vagyok a Debreceni Egyetem muzeológus képzésén, de elég régóta tanítok a Corvinuson is. Huszonhárom évesen kezdtem, akkor maradtam még a Károli gazdaságtörténeti tanszékén. De a Győri Egyetem, a BME és más külföldi egyetem vendégelőadója is voltam, legutóbb a Fiumei Egyetemen, a horvát hallgatóknak tartottam egy előadást a magyar kikötőről. Talán nincs is olyan fontos nemzetközi múzeumi szakmai szervezet, amiben ne lennék elnökségi tag, ideértve az ICOM egyik nemzetközi bizottságát is.
Ami pedig az Istvánnal közösen írt három könyvet illeti: olyan együttműködéséket jelentenek, amelyek példaértékűek abból a szempontból, hogy ma hogyan érdemes hozzányúlni az érintett történelmi épületekhez.
István úgy nyúl hozzá, ahogyan a nyugat-európai és amerikai nemzeti elit, amely képes beruházásokat menedzselni, de odafigyel arra is, hogy ne csak a falakat, hanem a falak mögötti tartalmat is megmentse. Nemcsak a házak születnek újjá, hanem az épületek lelkéről is mondtunk valamit.
Már bocsánat, de az Adria-palotáról például az 1944-es ostrom nyomait kellett eltüntetni, az elmúlt nyolcvan évben bárki megtehette volna, mégsem tette. Tájsebeket és városi sebeket kell orvosolni, a Gellért Szálló belülről például úgy néz ki, mint egy hostel. Amikor egy beruházó az ilyen városi sebek helyreállítására vállalkozik, akkor megteheti a restaurátori és a tudományos, történeti dokumentumokra támaszkodva, vagy nézhet rá úgy is, mint egy sorra a könyvelésben. Mi feldolgoztuk a házak hiteles történetét, amiben benne van az egész magyar XX. század. Ha egy beruházó mindezt megérti, akkor nem csupán üzletet lát a magyar nemzet értékes, páratlan épületeiben, hanem a történelmünk fontos helyszíneit is. Amikor pedig még plusz időt, pénzt és energiát áldoz rájuk, akkor egy mintakövetésre való felhívást is láthatunk.
A kritikák nem is arra vonatkoznak, hogy milyen értékmentés történt, vagy milyen könyveik születtek, hanem arra, hogy ez hozzájárulhatott-e a kinevezéséhez.
Nem járult hozzá, ettől függetlenül kiváló az együttműködésünk. A könyvek valóban értékteremtő anyagok és van értelme együttműködnünk a jövőben is, de ez nem befolyásol semmit sem.
A jogszabályokat be kell tartani
Elődjét, L. Simon Lászlót azonnali hatállyal menesztette Csák János korábbi kulturális miniszter azzal az indokkal, hogy nem tartotta be a gyermekvédelmi törvényt a Nemzetközi Sajtófotó Kiállítás esetében. Mint a Magyar Nemzeti Múzeum új főigazgatója hogyan ítéli meg az ügyet, miként kezelne egy hasonló esetet? Egyáltalán indokoltnak tartja, hogy 18 éven aluliak ne tekinthessenek meg egy ilyen tematikájú kiállítást?
A konkrét ügyet kétfelé kell szálazni. Egyrészt a Nemzeti Múzeumnak nyilvánvalóan be kell tartania a jogszabályokat, példamutatónak kell lennünk. Másrészt csak L. Simon László és Csák János tudná megmondani, hogy a háttérben pontosan milyen feszültségek voltak kettejük között. Mindez lassan egy éve történt.
Nem is a konkrét ügyet tartja a menesztés fő okának?
Nem tudom, hogy pontosan milyen okok járultak hozzá, de nyilvánvalóan voltak előzményei a döntésnek, egy folyamat eredményét láthattuk, aminek a részleteibe nem láttam bele. Kommentálni sem szeretném.
Mindenesetre ön betartotta volna a jogszabályokat.
Más múzeumokban is történhetett volna hasonló probléma, de az igazgatók betartották a jogszabályokat, úgy, hogy a látogatói élmény sem sérült.
Örökölt problémák és a jövő
Mi a véleménye a Közgyűjteményi Központ létrehozásáról, mit jelent az ön által vezetett intézményre nézve? Nem tart attól, hogy sérül egyes múzeumok autonómiája?
A magyar közgyűjteményi rendszerben nagyon régóta keressük a választ arra, hogy miként lehetne a hatékonyságot növelni. Legalább ilyen nehéz kérdés, hogy hogyan lehet a jórészt XIX. században létrejött múzeumokat nem XIX. századi módszerekkel irányítani. Ha a most létrejövő rendszerre tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a Közgyűjteményi Központ képes a szinergiákat rendezni és irányba állítani. Nagyon sokba kerül digitalizációs műhelyeket létrehozni és nem biztos, hogy öt-hat különböző intézményben is szükséges, de ha a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő tekintélyes szakkönyvtár kapcsán digitalizálási programot indítunk el, akkor például természetes az OSZK-val történő együttműködés. De érdemes a nagyszabású kiállítások létrehozása esetében a kiállítás-tervezés, vagy a kiállítás-technikához kapcsolódó képességeket is egyben kezelni, pláne azokat a menedzsment képességeket, amelyekkel növelhetjük a különböző intézmények hatékonyságát.
Előre menekülünk, hiszen a világ, valamint látogatóink igényei is meglepően gyorsan változnak. Gondoljon bele, hol volt a social media 20 éve, most pedig ott kommunikálunk a látogatókkal. Ehhez piacképes tudás kell, amit finanszírozni is tudni kell, de nem mindegy, hogy múzeumok vagy egy központ szintjén tesszük.
A nemzetközi példák is azt mutatják, hogy a központosítással növelhetjük a hatékonyságunkat.
Ahogyan a nyugati, úgy a mi intézményeinknek is megvannak a maga fejlődéstörténetei, megspékelve Trianonnal, a második világháborúval, egy szocialista rendszerrel, amikor az ideológiai és az infrastrukturális elemek is számtalan alkalommal szenvedtek csorbát. Komplett múzeumok maradtak a határon túl, nem csak Trianon, de 1944 után is. Lehetne beszélni arról is, hogy 1945 után hogyan torzult a kiállításpolitika, vagy a kutatások szintjén mi került fókuszba, nyilván a munkásmozgalmi kutatások hasznosságát, értékét is lehetne vizsgálni, bár voltak értékei.
A mi intézményeink fejlődéstörténetében hatalmas vargabetűk vannak, éppen ezért nehéz összevetni a nyugatiakkal, de hát mégiscsak 2024-et írunk, és ilyenkor érdemes átgondolni, hogy bizonyos képességeket hogyan lehet hatékonyabbá tenni, ehhez megvannak például a napi működtetés és a menedzsment informatikai eszközei, de egyébként ezek is nagyjából kétévente elavulnak. Partikuláris rendszerben nem tudjuk átütni az üvegplafont, nem jó, ha a középszerűség a cél, mert mi ennél sokkal többre vagyunk képesek. A Magyar Nemzeti Múzeumban kitűnő szakemberek dolgoznak, éppen ezért szakmai és kutatói elvárás lehet mondjuk egy jobb műtárgy digitalizálási program, joggal, nyugaton már rég megugrották a kérdést. A kiállítások érdekében is fontos lenne egy korszerű műtárgy-nyilvántartó rendszer, amiből könnyebb dolgozni, miközben millió műtárgyat őrzünk.
De mondok valami mást, a látogatók szempontjából fontos, hogy felkészülten és jól mozogjunk abban a digitális dialógusban, amiben ma sem jól, sem otthonosan nem mozgunk, nyilvánvalóan itt nemcsak a szakemberekről, hanem technológiai kérdésekről is beszélünk, kérdéses, hogy értjük-e őket egyáltalán. Együtt többé válunk és képesek leszünk átütni az üvegplafont, nemzetközi szinten is láthatóbbá válni. Nagyon fontos, hogy minél több együttműködésünk legyen a régiónkban.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!