Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A megboldogult Barnutiu Gavril tizenhárom órán át feküdt a halottasházban, majd felkelt a ravatalozóasztalról, és zörgetni kezdte a rácsos ajtót. Halott volt, de életre támadt. Nem filozófiai értelemben, mint a szabad ember, aki eldönti, hogy a khronosz helyett a kairoszban akar élni. Nem, nem. Gavrilért eljött a halál, fel-alá járkált a szobájában, a fogát csikorogtatta az ágya szélén, amíg az el nem búcsúzott a családjától. „Sosem gondoltam volna, hogy meghalok, nagy és erős voltam” – így beszélt később bizonyságtételeiben, de mégis el kellett hagynia ezt a világot, a halál magával hurcolta.
Barnutiu Gavril ateista kőműves volt, mielőtt a Szilágyság egyik legismertebb tanúságtevőjévé vált. Cigaretta, ital, munka, és kész – élte a maga egyszerű, melós életét. Egyszer ugyan megrettent, amikor egy prédikátortól azt hallotta, hogy aki nem tér Jézus Krisztushoz, azt Isten bűnösnek tartja, de a felébredő kétségeket mélyre temette magában. Legalábbis azt hitte.
Egy átlagos, sörözéssel végződő napon történt, hogy a munkaadó arról érdeklődött, vajon dolgozik-e a brigád másnap, Péter-Pál ünnepén. Korábban nem is értette volna a kérdést, de akkor ez megnyomott benne valamit. Belehasított egy érzés, és rávágta: nem, nem dolgoznak. Sőt, ő most azonnal hazamegy Bibliát olvasni, imádkozni és bűnbocsánatot kérni.
Családja legnagyobb meglepetésére így is tett. Szorgosan olvasta a Szentírást, majd amikor elfáradt, lefeküdt aludni. Nem érezte rosszul magát, nem szédült, nem volt semmilyen különös előérzete – egészen addig, amíg kézzelfoghatóvá nem vált valakinek a jelenléte a szobában.
Egy különös, félelmetes alak állt az ágya mellett. Magas, idegen, földöntúli valaki, akit nehéz lett volna embernek nevezni. Gavril visszaemlékezése szerint a lény arca fehér volt, de nem élő fehér, inkább hideg, élettelen. A haja szúrósan, bántóan sötét, a szeme vörös. Ruhája mintha izzott volna.
„Gavril, tudod, ki vagyok? Én vagyok az Ördög és a Halál. Érted jöttem” – így szólította meg.
Gavril hívta a feleségét, mondta neki, hogy valaki van a szobában, de az asszony semmit nem látott. Szólt az öccsének is, aki egy nagykéssel esett az ördögnek, de csak a levegőt szurkálta. Gavril viszont mindent látott. Követte tekintetével, ahogy az alak mozog a szobában, ahogy a lábához húzódik, ahogy figyeli. Ebben a különös kettősségben megértette, hogy valóban vége. Nem kiabált, nem menekült, csak elköszönt és bocsánatot kért. Megcsókolta a feleségét, a testvérét, a gyerekeit.
A halál kiemelte az ágyából, és felszólította, hogy kövesse. Gavril szót fogadott. Teste az ágyon maradt, ő pedig ment tovább egy alagúton keresztül a félelmetes alakkal. Az út végén hatalmas lángok tomboltak, megkerülhetetlen, perzselő valóságot teremtve. Alakok tömegei viselték az iszonyatos kínszenvedést a katlanban. Az ördög rászólt, hogy menjen be, mert ott a helye.
Ekkor a kőműves olyasmit tett, amit addig soha: imádkozni kezdett. Kétségbeesetten kérte Istent, hogy ha létezik, segítsen rajta, és ha ezt megteszi, hirdetni fogja a nevét. És ebben a pillanatban valaki az Ördög és Gavril közé nyúlt. Egy fényes, fehér erő, amely megszakította a folyamatot. Elhangzott egy parancs, és Gavrilt az angyalok vitték felfelé, az ellentétes irányba.
A másik világban a fény bántotta a frissen megholt szemét, a színek pedig nem hasonlítottak semmi földire. Kapukat, utakat és kimondhatatlan szépségű fákat látott, amelyek mintha az ember életét tükrözték volna. Mindennek jelentése volt. Megmutatták neki az egész életét. Nem csak jeleneteket: minden egyes szavát, mozdulatát, mindent, amit valaha tett vagy mondott, elrontott. Találkozott az elvesztett szeretteivel is, az apjával és az anyjával ebben a furcsa, nehezen megragadható térben, ahol a múlt és a jelen nem különült el úgy, mint a földi életben. Olyan helyre is elvitték, ahol zene szólt, de nem olyan, mint a földi. Inkább valami, ami egyszerre volt hang és fény, kórus, dicsőítés, rend és béke.
A végén – minden szégyenkezése ellenére – találkozott magával az aranyfényben ragyogó Istennel. Az elutasítást várta, hogy azt mondják, késő. De megbocsátottak neki. A kis hite is elegendő volt. Bűnei eltöröltettek Krisztus vére által. Mivel azonban még dolga volt a földön, egy szellő visszafújta a testébe, hogy hirdesse az evangéliumot. Románul kérte az angyalokat, menjenek, mondják meg a feleségének, hogy ne sírjon.
A teste addigra már a hullaházban feküdt. Tizenhárom órája halott volt.
Amikor magához tért, felült, zörgetni kezdett. Ki akart jutni.
Hamarosan nagy csodálkozás támadt, összegyűltek az orvosok, asszisztensek és betegek az udvaron, hogy szemügyre vegyék a másvilágról visszatért embert. Gavril valóban feltámadt a halálból – de már nem ugyanazt a világot látta. Az embereket – Puskás doktort, aki halottnak nyilvánította, az ápolókat és a saját feleségét – 8-9 éves gyermekekként érzékelte. Mindenki kisebbnek, egyszerűbbnek, gyermekszerűnek tűnt számára, felborultak a megszokott arányok.
És ezen a látáson már soha többé nem tudott változtatni 2009-es halálig.
Forrest Anderson / Getty Images Hungary)
picture alliance / Getty Images Hungary)
Mike Slaughter / Getty Images Hungary)
ullstein bild / Getty Images Hungary)
Forrest Anderson / Getty Images Hungary)
Universal History Archive / Getty Images Hungary)
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/multkep/2026/04/05/ovoda-gyerekek-kisgyerek-ovono-jatek-udvar/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!