Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Ma éjjel gyorsabban foszlik a város szövete. Repedésekbe bújok, mert rettegek, mint gyerekkoromban, amikor attól féltem, hogy anyám elhagy. Nem merek elaludni, kísért a halál már harmadik napja. Hiszek a feltámadásban, de csak ha másokról van szó. Én inkább a város foszló szöveteinek repedéseit keresem ma éjjel, azokban könnyű eltűnni.
Nagyapám katona volt, a Don-kanyarban tűnt el. Sokszor álmodom róla – Nagyanyám kezében a barna zsírpapírba csomagolt feszülettel és katonakönyvvel olyan volt, mint egy szomorú, de gyönyörű madonna. Ezután soha többé nem tudott elaludni altató nélkül. Reggelente furcsa álmokról mesélt, miközben pótkávéból tejeskávét készített. Áporodott múlt gőzölgött a csorba csuporból. Nagyanyám pedig megállás nélkül mesélte az álmait.
Az én álmaim fekete-fehérek, csak a nagyapám nyakában lógó szentkép színes. Jézus szívét látni vörösben. Egészen közel merészkedem nagyapámhoz, érzem az égett hús és lőpor szagát. És valahonnan messziről nagyanyám illatát is, a lúgos, csípős tisztaságszagot, ami a bőréből párolgott, miközben megfésülte a hajam.
Látom, ahogy nagyapám a lövészárokban hasal – negyvenhárom januárja, mínusz harminc fok. Mozdulatlan, talán halott, vagy csak erősen koncentrál. A szeme nyitva, úgy csillog, mint a befagyott Don. Visszaverődik róla a tavalyi nyár.
Mai fekete-fehér álmomban nagyapám levelet írt. Megfagyott csizmája mellette hevert, görnyedt hátán pokróc. Ceruzája hegye imádságot karcolt a tábori levelezőlapra. Olyan szavakat, amelyeket hangosan nem mert kimondani, nehogy belefagyjanak a jelenbe. Mellé ültem és egészen közelről néztem, hogyan születnek meg a háborús barázdák a homlokán. Nem mertem elaludni, pedig álmomban is tudtam, hogy álmos vagyok, kimerített a háromnapi halálfélelem, ami nem feltámadással ér véget. Nagyapám alig hallhatóan dúdolni kezdett, és én a görnyedt hátára dőltem. Nem akartam, hogy lecsukódjon a szemem. Éreztem, ahogy a pokrócból nagyapám bőrének illata párolog. Belesüllyedtem egy mindent feloldó állapotba, elkeveredtem nagyapám sejtjei között. Az élők és holtak országának határán.
Gyerekkorom óta rettegésben tart a sötétség: a mélysége és a tömörsége. Ha egyszer felszeletelhetném, megkeresném benne a fényt. Vagy mikroszkóp alá tenném, és sejtenként kiválogatnám azt, ami fekete és ami arany – mert a sötétségben is kell olyasvalaminek lenni, ami más. Amikor nagyapám görnyedt hátára hajolok, abban a pillanatban is lakik egy másik, amelyik más, mint a többi. Felébred benne valaki, aki még sosem hallott háborúról, mert ebben a pillanatban született. Csak erősen kell figyelnünk, hogy le ne késsük azt a pillanatot.
Elalvás előtt minden este megpróbálom felidézni halott apám arcát. Van, hogy fiatalnak látom, mosolyog, kezében cigaretta. Amikor öreg, és fején kalap helyett barettet visel, mindig a sarokba bámul. Megpróbálom kivenni, hogy mi lehet a sarokban, de nem látom. Arra gondolok, hogy oda kellene világítanom a telefonommal, hátha megtudnám végre, mit néz annyira apám. Előfordul az is, hogy nem sikerül felidéznem az arcát, ilyenkor arra gondolok, hogy rossz gyereke voltam, vagy kezd elérni demencia. Az öregedéstől legalább úgy félek, mint az alvást körülbástyázó sötétségtől. Pedig nagyanyám és nagyapám is szép volt öregkorában és mindketten sokáig éltek. De én stresszelek, és nagyvárosban lakom, és a Don-kanyarról álmodom.
Ha saját történetem főhőse lennék, a végére megváltoznék, hogy legyen értelme végigolvasni, amit írtam. Fejlődne a jellemem, tanulnék a hibáimból, jót tennék másokkal, és bevégezném azt a feladatot, amit én, az író magamra, vagyis a főhősömre kiróttam. Ez egy klasszikus történet lenne, klasszikus szálon futó cselekménnyel és egy fejlődni képes főhőssel. Csakhogy sem én, sem a főhősöm nem szereti azt, ami olyan, amilyennek lennie kell, ezért álmodik fekete-fehérben, és ezért mer elaludni a háborúban, ahol mások éppen így halnak meg.
Ha képes lennél befolyásolni az álmaid, mit szeretnél átélni alvás közben? Ha képes lennél befolyásolni az én álmaim, mit szeretnél, hogy átéljek alvás közben? Néhány napja nem a Donnál, hanem a ravatalon látom nagyapámat. A város rohadó szövetében az ő koporsója az egyetlen egészséges pont. Belé kapaszkodom, a koporsó felemelkedik. A gyászolók kapkodnak a lelógó lábam után. A gyászinduló darabokra törik, szilánkok fúródnak a családtagok testébe. Kivérzik mindenki, de a vér is fekete-fehér, akárcsak az álom többi része. Még Jézus vörös szívéből is szürke vér folyik ebben a történetben. Apró vagyok, mákszemnyi pont a koporsó repedéseiben. Ha megdöntenék, kiperegnék belőle.
Ma éjjel apám arca nagyapáméba mosódik. Hanyatt fekszem, és a plafont bámulom. Közhely. Az is az lenne, ha bárányokat számlálnék. És ha Isten bárányát számlálnám? Hanyatt fekszem, és félek, ettől mozdulni sem merek – csak az ima, az takar be, hogy senki ne lásson, aki bánthatna.
Peter Kneffel / picture alliance / Getty Images Hungary)
Dean Conger / Getty Images Hungary)
Alex Garcia / Getty Images Hungary)
John Downing / Getty Images Hungary)
Scott Peterson / Getty Images Hungary)
Amy Toensing / Getty Images Hungary)
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/multkep/2026/04/26/alvas-alom-faradtsag-pihenes-szieszta/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!