Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Csehovra két dolgot biztosan nem szabad bízni: a boldogságot és a szerelmet. Ő aztán nagyon érti, így 137 év távlatából is, hogy semmi, de semmi nem hoz vigaszt erre a világra. Legkevésbé a szerelem, és akkor még ki beszél itt boldogságról.
Azért nagy szerencse, hogy az Ivanov című színdarabja nem vígjáték lett, mert annak kicsit durva volna, ám drámának sem feltétlenül letaglózó, hiszen csak azt kapjuk a szemünk közé, amilyenné ezt a világot formáljuk:
A bagoly huhog, a virágok minden tavasszal újra nyílnak, de az örömök nem…
Olyan élet ez, ahol meglett férfiak és érett asszonyok folyton arra várnak, hogy valaki vagy valami megmenti őket. Különben sem marad más lehetőségük, minthogy beletörődjenek a sorsukba, és legfőképpen belehaljanak abba, hogy élnek. Még ahhoz is gyávák, hogy elköltözzenek, mintha tudnák, hogy ha itt nem találnak gondjaikra gyógyírt, máshol is csak ugyanez a nyomorúság várna rájuk.
Kocsonyás remény
Milyen szép áthallás ez, örök üzenet mindenféle korból és múltból, hogy ez vár ránk is, ha elfogadjuk azt, hogy az élet nem lehet másmilyen, csak amilyennek mondják, vagy ha lemondunk arról, hogy sorsunk alakítói legyünk.
Sosem késő és sosem időszerűtlen tetemre hívni Csehov Ivanovját, a boldogtalan, az életében örömöt nem lelő, ma talán úgy mondanánk, hogy mélységesen mély depresszióba zuhant, önsorsrontó ember archetípusát. Azét, aki mások vágyait, reményét és boldogságát is a padlóra küldi. Szabó Máté rendezésében ez a szentháromság
- a vágyakozás, a remény és a boldogtalanság kocsonyásra dermedt félholt szövetként remeg padlón, megtapad ruhán, retinán, kimondott szavakon, sóhajokon.
Harsányi Attila alakításában Ivanov olyan lelkében megroggyant férfit idéz elénk, aki a boldogtalanságot fertőző betegségként ragasztja másra. Kinézetre lehetne tanár, kétkezi melós, hivatalnok vagy építési vezető, maga a keserűség, az érthetetlen szomorúság. Vánszorog a színpadon, mintha rosszkedvű istenek zsinóron mozgatnák bábuként, esélyt sem adnak arra, hogy valakit rendesen, de úgy igazán felszabadultan megöleljen, legyen két jó szava, amely egymást követi, elvégre ő mégis egyfajta lámpás volna, értelmes, olvasott ember a gazdálkodók között.
Mégis nyomorultul magányos. Felesége, Anna Petrovna (Mészöly Anna) haldoklik. A XXI. században, Miskolcon tüdőrákos, Csehov korában még a tüdőbaj volt a veszedelem, de mindegy is, mert nem sok napja maradt hátra. Mészöly Anna légies jelenség, s bár folyton a földre zuhan, mintha
a reménytelenség minden pillanatban oda vonzaná, ahová amúgy temetik,
ő mégis lebeg. Őt az égiek a magasba húzzák, a helye az áldozatok birodalmában van, akin segíteni kell, Ivanov birtokán esélye nincs a boldogságra. Kitért zsidó – Ivanov keserűségében ezt a fejéhez is vágja –, és fogalma sem volt arról, hogy Ivanov mellett olyan keresztet vett magára, amely kitaszítja őt a családjából, cserébe viszont nem talál újra sem.
Mészöly Anna minden mondata, kijelentése lehetne kérdés is, jelenléte a halál felé távolodó lélek szívszorító tüneménye. S hová menekülne így, akkor is csak illékony vágyakozással, mint az orvos, Jevgenyij Konsztantyinovics Lvov (Feczesin Kristóf) soha át nem ölelő karjába. Milyen drámai a csókja, amit a függöny mögé szorult orvos ajkára tapaszt. Meg sem történt, nincs is ott, és mégis, szenvedélyes.
Feczesin Kristóf pedig bármelyik Molière-darab hőse lehetne, rezonőr ő, a kimondatlan – ám tétlen – igazság embere. Orvosként nem képes meggyógyítani senkit, önmagát sem, s bár szavai lehetnének a gyógyír cseppjei, azok terméketlen földre hullanak. Ivanovék világában csak a panaszból sarjad élet, az is félig szikkadtan kúszik indaként.
Mizantróp a vécé fölött
Nevetés nélkül ez a világ elviselhetetlen volna. Szabó Máté a színdarabot talán ezért is tette tele csupa olyan utalással, amitől könnyebbé válik a nyomorúság. A szamovár, az orosz színpadi kultúra elengedhetetlen kelléke – különösen Csehov folyton megváltásra váró alakjainak kedvére, hiszen mi mást is lehetne tenni várakozás közben, mint teát kortyolgatni – ezúttal csupán puzzle. Ezer darabból összerakható időtöltés tárgya, de még ezt sem rakja össze senki – arról nem is szólva, hogy egy ilyen világban még a térerő is akadozik.
A vécé fölött Molière A Mizantróp című előadásának ciril betűs plakátja lóg, katuszfejű embert ábrázol; Lebegyevék partijára pedig olyan kacagtatóan gyermekies kakasjelmezben totyog be Mihail Mihajlovics Borkin (Fandl Ferenc), hogy az mindent elárul lelkekben lakozó elárvultságról. Nevetünk rajta, mert végre más, valami egészen oda nem illő és mulatságos.
És amikor alig észrevételnül elhangzik a dallam, Konsztantyin Szimonov
Várj reám című versének nyitánya, úgy, ahogyan egykor Darvas Iván énekelte
– Жди меня, и я вернусь. / Только очень жди, vagyis Várj reám, / S én megjövök –, az összefog mindent térben és időben, ami orosz, ami Csehov, ami annyira, de annyira mai élethelyzet, hogy el sem kell érte menni Oroszországba, mert az már régen itt van, országhatáron belül. Lehet, hogy az oroszok hozták be még a második ukrán fronttal, de az is lehet, mindig is itt volt, csak könnyebb az oroszokra fogni.
De van itt a Z generációnak szóló felismerés is: Gavrila, Lebegyevék inasának szerepében nem más penget, húzza a szomorút a húrokon, vagy éppen énekel, mint Kacsenyák Gábor – aki a Here We Are zenekar frontembereként másféle színpadokon is feltűnik.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/2024/05/22/ivanov-szabo-mate-miskolc-csehov-szinhaz-eloadas-drama/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!