Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A korszakos költőt Újlipótváros jobb pitvarában fekvő magyaros vendéglőben várom. Minden olyan, ahogyan a nagykönyvben is írva vagyon. Az asztalon piros kockás terítő, az étlapon klasszikus fogások. Csípősek, szaftosak, rántottak, galuskások. Kemény Istvánnak még negyedórája van rá, hogy megérkezzen. A tüneményes pincérnőtől viceházmestert kérek. Két deci Balaton-felvidéki olaszrizling, három deci szóda, aranymetszést idéző tökéletes arány, a száraz november tudatában utat engedek a hidratálásnak. Csupán két percet késik, az asztalhoz zaklatottan, mégis őszinte mosollyal ül le.
7
„István, te mit iszol?” – teszem fel a prózai kérdést, amit a pincérnő a távolból is hall, hangsebességgel érkezik. „Egy nagyfröccsöt kérek szépen, száraz fehérborból” – mondja a költő, aki azzal nyitja a beszélgetést, hogy milyen nehezen beszél kész műveiről.
Hogyan beszéljek arról, amit a tőlem telhető legjobban és legpontosabban megírtam?
– kérdezi izgatottan, és örülök, mert az interjúktól hírhedten szorongó szerzőnek láthatóan meglepetésszerű magabiztosságot ad a terített asztal. Szerencsére öt perc alatt elfelejti, hogy végtére is interjúhelyzetben van. Túl gyorsan fogy a vice, nem csinál savat, mégis kissé meggondolatlanul provokálom, és azzal operálok, hogy beszédképtelensége értelmiségi gőgnek, átlátszó póznak hat.
„Szerinted van ilyen? Valaki direkt eljátssza a beszédképtelen hülyét azért, hogy okosabbnak tűnjön? Én örülnék a legjobban, ha tudnék kommunikálni” – mondja. Válaszul felvetem neki, hogy a mai világban aligha úszhatja meg, hogy kötete népszerűsítése közben összefoglalja mondanivalója lényegét.
Tudja jól, de folyton elbizonytalanodik. Lehet, hogy hatodjára mást kellene mondania, mint a bejáratott panelek, vagy amit máskor elmondott. Úgy érzi, folyamatosan sarokba vagyunk szorítva, miközben olyan teszteket kell kitöltenünk, ahol rendre csak négy lehetséges válasz van, a rendszer képtelen átvenni egy ötödik vagy tizedik megoldást.
Folyamatosan panelek között élünk, többek között erről szól az új kötetem, a Lovag Dulcinea is. Mindig olyan helyzetekbe kerülünk, hogy vagy-vagy, válasszak: vállaljam fel az egyik opciót teljes egészében. De nekem van saját válaszom, ami talán senkit sem érdekel. Mintha elfelejtettük volna, hogy nemcsak skatulyák, hanem rengeteg árnyalat is létezik. Ebből a rendszerből próbál kitörni a lovaglány, Lovag Dulcinea, a könyvem hőse
– mondja.
A családregény, a cigánymeggy és a barack
Még nem ettünk semmit. Ráérünk. Rengeteg időnk van filozófiai kérdéseket feszegetni, ezért egy bodicsekkel az aperitifek felé irányítom a beszélgetést. Nem mintha tudnám, hogy milyen aperitifet kéne választanunk, de jöjjenek hát a szaftosabb, gasztronómiai kérdések.
Hamar kiderül, hogy enni szerető, de korántsem gourmet férfiak ülnek az asztalnál. Kemény István a röviditalos felvetésemre reagálva bevallja, hogy mindig az adott szituációtól függ, hogy iszik-e töményet. Főzni nem szokott, háztartást gyakorlatilag nem vezetnek, napi egy bagettel is elvan, mióta a Pannónia utcában rátalált a világ egyik legjobb pékségére. „Vannak kifőzdés és vajas kenyeres, sajtos napok.”
– István, lehet, hogy pálinkát kéne innunk?
– Egy barackot kérek.
– Négycentest? – szúr közbe a felszolgáló.
– Ha már lúd, legyen kövér. Cigánymeggyet kérek, köszönjük.
Az előétel a kétely romjain bukik el. Nehéz eldönteni, hogy melyikünk választ bizonytalanabbul. Kemény István elképesztő gyorsasággal mond le – az alapvetően kitűnő kezdésnek tűnő – erőleves tojással tételről. Hat az aperitif, a főételt már játszi könnyedséggel választjuk ki: pecsenyekacsa lila káposztával, hagymás tört burgonyával. Szótlan egyetértésben elutasítjuk a különböző rántott húsokat. Nem.
Miközben az omlós kacsasültre várunk, lánya (Kemény Lili) Margó-díjas regényéről beszélgetünk. A műben megelevenednek a Kemény család tagjai. Csodálja a kötet gondolatmenetét, nyelvi megoldásait, érzései mégis ambivalensek. „Ez egy nagy regény, olyan, ami a Nagy Irodalom nyelvén íródott. Azt is tudom, hogy egy önéletrajzi regénynek ugyan kötelező eleme a család, de mégsem a családról szól. Csak annak nem örültem, hogy az olvasóknak a leírt szöveg – mert mi más – jelentheti a teljes valóságot rólunk, vagyis a mi családunk és én ennyik és ilyenek vagyunk, nem többek és nem másak. És persze, lehet, hogy nem vagyunk többek, de másak azok vagyunk, szerintem” – mondja.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!