Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Hajdu Szabolcs az interjúban többek között arról beszél, hogy
- mi történik, ha minden megvan, csak közben kezd elveszni a legfontosabb;
- miért nyit be váratlanul a próbaterembe;
- minek esett áldozatul végzetesen a generációja;
- miért akarta volna abbahagyni az egészet;
- hogyan lett a Kálmán-nap és a trilógia egy gyászfeldolgozási folyamat része;
- miért nem készített végül filmet Petőfiről;
- miért nem pályázik a Nemzeti Filmintézethez;
- miért Debrecen ontja a celebeket.
A Kálmán-nap elkészítésének fontos pontja volt, amikor megtalálták a helyszínt: minden természetes, fa, tégla, szép csészék, könyvespolcok – nekem ez olyan, mint egy álomház.
Nekem is olyan.
Mit akartak elmondani ezzel a szereplőkről, az ott lakó házaspárról?
Óriási szerencsénk volt, mert ha nem találjuk meg ezt a házat, akkor másik lakásban forgatunk, és az valószínűleg nem kapcsolódott volna ennyire jól a történethez. Ez a ház ugyanis pont arról szól, hogy alapvetően minden megvan, minden összejött az életben, csak közben kezd elveszni a legfontosabb: a kapcsolat tartalma, minősége. Erről szól az egész. A trilógia második darabjában, a Kálmán-napban elkezdik ezt felismerni, de még nem lép senki semmilyen irányba, mert fél. Még biztonságosabb a biztos rossz.
A filmből nem derül ki, hogy ezek a szereplők mivel foglalkoznak, de ebből a szociokulturális környezetből arra lehet következtetni, hogy magas státuszú, középosztálybeli értelmiségiek vagy művészek.
Igen, ez is érdekes, mert ez egyébként egy filmrendező háza, ahol – én úgy láttam – egy boldog család él. Remélem, sokkal-sokkal boldogabbak, mint a filmen látható szereplők. Amikor a karaktereket elkezdjük felépíteni, akkor próbáljuk eltávolítani magunktól, a saját munkaköreinktől, de azért ez egy értelmiségi közeg.
Hogyan épülnek fel a karakterek?
Az alkotói folyamat kezdetén mindent leírunk a szereplőkről, de amit aztán a filmben megmutatunk, az csak a jéghegy csúcsa. Tehát lebontjuk azokat a dolgokat, amik esetleg félrevisznek, amin elkezdhetne feleslegesen gondolkozni a néző. Csak annyit tartunk meg, amiről nagyjából arra lehet asszociálni, hogy igen, ők magasabban kvalifikált, középosztálybeli emberek, és valószínűleg művészethez közeli munkát végeznek. Eredetileg egyébként zenészek, a két házaspár zenei vonalon ismeri egymást. Ott a zongora, játszom is rajta a filmben.
Csendek és sóhajtozások
A Szabó Domokos által alakított Levente zenekarban játszik, ez el is hangzik. Sokféle karakterből gyúrták össze ezeket a figurákat, de ön személy szerint mit gondol róluk? Esendőségükben is szerethetők?
Nyilvánvalóan nem tudok úgy helyzetet vagy jelenetet írni, hogy ne legyen konfliktus, és ehhez általában két szemben álló véleményt vagy tettet kell ütköztetni: az egyikkel az ember szimpatizál, a másikkal nem, attól függően, hogy éppen melyik oldalra sorolja magát. Nekem szerzőként az összes szereplőt szeretnem kell, az összesnek meg kell értenem a nézőpontját, és tényleg szeretem is ezeket a karaktereket. Azt is szeretem, ahogy a színészek eljátsszák, és magukat a színészeket is. Máshogy nem megy, nekem szerzőként bele kell szeretnem az egészbe úgy, ahogy van.
És miközben a nézőtéren néha hangosan felnevetünk, nem nevetjük ki őket.
Humor nélkül nem megy, a humor mindenen átsegít, azon is, hogy ha érintett vagyok benne, az adott jelenetet a személyestől el tudjam egy kicsit vinni, mert különben az ember könnyen beleeshet a szentimentalizmus csapdájába. Ha az egyikkel jobban szimpatizálok, mint a másikkal, akkor szentimentális, didaktikus vagy giccses lesz a jelenet. Tehát meg kell találnom azokat az árnyoldalakat is a karakterekben, amitől azt mondjuk, hogy nem szimpatikus.
De mindeközben fontos, hogy szeretettel és humorral mutassam be őket, a humor tehát nem azért van, hogy gúnyolódjunk rajtuk. Ez állandó balanszírozás az írástól kezdve mindvégig, akkor is, amikor elkezdjük felrakni a karaktereket a színészekkel. Ezeket a szövegeket nagyon sokféleképpen meg lehet szólaltatni, ezért nagyon oda kell figyelni, hogy ne menjünk el a karikatúra irányába.
Hogyan tesztelik le, hogy a párbeszédek tényleg természetesen szólaljanak meg, közel az élőnyelvi hatáshoz?
A legelején elég egyszerű módszert alkalmazok: amikor a színészek elkezdik összemondani a szöveget, kimegyek a próbateremből, mászkálok egy kicsit, hogy eltávolodjak a helyzettől, és ne kezdjem megszokni. Aztán benyitok, és azt kell éreznem, hogy ott két ember beszélget, nem pedig azt, hogy két színész próbál. Ezt addig csinálom, amíg valóban azt nem érzem, hogy két ember beszélget. Meg kell találni a hangerőt, az intimitást, a hangsúlyokat, az intonációt.
Nyilvánvalóan én sem tudom tökéletesen megírni a szövegeket, bizonyos mondatok vagy túl irodalmiasak, vagy nem feltétlenül passzolnak a karakterhez. Minden karakternek más a gondolkodásmódja, és így megvan a saját mondatszerkesztése. Más-más fordulatokkal fejezik ki magukat. Nem egy ember beszél az összes szereplőn keresztül, az egyáltalán nem működne. Én hallom ezeket a karaktereket, és azokat is, akikből össze lettek rakva.
A szövegeket menet közben is javítom, hogy a lehető legpontosabbak legyenek. Utána jönnek a készre írt mondatok elharapásai, elhallgatásai. A csendek és sóhajtozások kidolgozása: „Úgyhogy…” „Hát, igen…” Ezeket szépen odarakosgatjuk, tehát a mondat másik fele is ott van, csak nem hangzik el. Aztán következik a rábeszélések ritmusa, az, ahogyan ezek a mondatok egymásra csúsznak. Nagyon-nagyon sok munka, ezzel foglalkozunk a legtöbbet.
Anyahiszti az iskolában
Az Ernelláékban taglalt gyereknevelési problémák itt is megjelennek, mintha a gyereknevelésben élnék, élnénk ki minden energiánkat. Ahogy a filmben elhangzik, nem lehet tudni, mit hoznak létre a kielégítetlen nők ezzel az anyahisztivel, amit az iskolákban művelnek…
Igen, ez visszautal az Ernellára. Folyamatosan átfűződnek ezek a gondolatok, szándékosan meg is ismétlek mondatokat, amelyek vissza- meg előre utalnak. Utólag is korrigáltam a szöveget, hogy érezhető legyen: a problémák már sokkal korábban megvoltak, csak később eszkalálódtak. Amikor a teljes trilógia kijön, világosan látható lesz, hogy a Kálmán-nap a vihar előtti csend. Ott lebeg Damoklész kardja a szereplők fölött, thriller hangulat érezhető végig. Egyébként a ház is sugall ilyesmit, akármilyen barátságos, van valamilyen vészjósló atmoszférája. Alapdolgok nem mondódnak ki, és amikor végre igen, az nagyon egyszerűen és végzetesen történik. De itt ezt még nem követi döntés.
Biztos, hogy nincs visszaút?
Hát, az életben is az van, hogy amikor a felek elkezdik érezni, hogy kezd kimerülni, tartalmatlanná válni a kapcsolat, kezdenek elhidegülni egymástól, nincsenek már közös pontok, akkor történnek megmentési kísérletek, mindkét fél részéről. A Kálmán-napban legalább négyszer-ötször elhangzik ilyen bátortalan kísérlet. Az egyik azt mondja, hogy talán, ha lenne még egy gyerekünk, az felfrissítené a dolgokat. A másik azt, hogy át kellene rendezni a lakást, ki kéne dobni mindent, vagy elköltözni egy másik házba, másik országba, a harmadik azt mondja, hogy vissza kellene térni az origóhoz, elölről kezdeni mindent.
A végén visszamennek a kezdetekhez, visszafiatalodnak, a férj elkezdi mondani, milyen jó volt az első éjszaka szilveszterkor. Az életben is így van, hogy na, akkor menjünk el még kirándulni együtt, vagy menjünk el abba a kocsmába, igyunk egyet, és így tovább. Aztán vagy átfordul, vagy nem, vagy megmenthető a kapcsolat, vagy nem. Itt egyelőre beleragadnak ebbe a stációba, és majd az Egy százalék indiánban megy tovább a folyamat.
Minket is kulcscsomóval vertek
A gyereknevelésben nagyon el tudnak térni a vélemények, az egyik megengedő, a másik azt mondja, minket is kulcscsomóval vertek, mégis itt vagyunk.
És le kellett nyalni a táblát, mert rárajzoltam. Ironizálok is ezzel, tehát olykor túlfuttatom a karaktert, amit játszom. Megmutatunk helyzeteket, megpróbáljuk a leghitelesebben fölrakni, szemtanúvá tesszük a nézőt, és a vélemény majd benne fogalmazódik meg, én magam szándékoltan nem teszek bele véleményt. De az tény, hogy óriási változáson ment keresztül a társadalom az elmúlt 15-20 évben, amit egyszerűen nem vagyunk képesek lekövetni. Nem tudjuk, mi a jó, mi a rossz.
A gyerekneveléssel kapcsolatban például azt gondoljuk, hogy mindent rosszul csináltunk, mindent elrontottunk, mert akkorát változott a világ ez alatt a rövid idő alatt. Ekkora különbség soha nem volt a generációk között: a mi nemzedékünk ennek a végzetes áldozata. Olyan szinten alakultak át a férfi és női, illetve a családon belüli szerepek, hogy mire megérted, vagy végig tudnád gondolni, hogy mi a franc történik, mi jó, mi nem jó, addigra felnőnek a gyerekek. Mire rájössz, hogy mit rontottál el egy kapcsolatban, addigra vége a kapcsolatnak. Mire rájössz, mit hogyan kellett volna csinálni a saját életedben, addigra megöregedtél. Permanens veszteséget élsz meg, tragédiát, egy elrontott életet, amiről azt gondolod, hogy te vagy az oka.
Pedig csak nem tudjuk követni a változást?
Hozol egy modellt otthonról, és már azt is elég feladat megérteni, hogy nem biztos, hogy jó, amit hoztál. Ezt felfogni! Még ott bolyong az ember húszévesen, összevissza néz, és nem foglalkozik ezzel. Először az első komolyabb párkapcsolatba lépve, családot alapítva szembesül ezzel, de addigra már eltelt tíz év, addigra már tudnia kellene mindent, amit csak akkor kezd megérteni. Szóval ez nagyon nehéz.
A gyerekneveléssel kapcsolatban sem tudom, fogalmam sincs, hogy mi a jó, mert nem tudjuk a következményeit például annak, hogy jók-e az alternatív iskolák, jó-e a gyerekek szabadon hagyása, kiszolgálása minden szempontból, a mindent a gyerekért elv. Lehet, hogy jó, nem tudom. Életképesek lesznek? Fognak tudni gondoskodni magukról? A másik oldalon viszont az van, hogy mi meg az önbizalmunkkal küzdöttünk, mert le voltunk nyomva, mint a rajzszeg, és sok-sok évbe telt, mire az ember úgy magára talált, hogy azt mondta, én én vagyok, nem pedig az, akit folyamatosan nyakon vertek.
Az ön által játszott karakter a férfi-női szerepeket illetően is „túl van futtatva”? Azt mondja a feleségének, hogy nyávogni tanítja a kutyát, csak azért, mert annyit mondott neki, hogy igazán kivihetné a szennyest. Ezen talán már túlvagyunk.
Már aki.
Egy ilyen értelmiségi közegben talán igen.
Ott talán igen, de még ott sem biztos. Én azért sok mindent láttam a környezetemben – észre sem veszik az emberek, milyenek. Konkrétan az, akiről ezt mintáztam, azt mondta, hogy „hú, ismerek ilyen embert”. Nem ismert magára, egyáltalán nem. Domához is odament valaki, és mondta, hogy ez nagyon jó volt, „ismerem ezt a típust”, közben ő volt az, és nem vette észre. A másikra viszont egyből ráismernek. Bejött egy anyuka a lányával, nézték az előadást, és az anyuka folyamatosan azt mondogatta, hogy „ez apád”. Magunkon elgondolkozni sokkal nehezebb.
Gyászfeldolgozási folyamat
És miközben írta ezeket a szövegeket a kapcsolati nehézségekről, közben a saját életük is válságba került a feleségével és alkotótársával, Török-Illyés Orsolyával, akinek a szerepét átvették más színésznők a színpadon és a filmen is. A közös életük mellett a közös munkát is le kellett zárni?
Orsolya le akarta zárni, és ezt abszolút megértem. Ahhoz, hogy tiszta lappal tudjon indulni, ezt le kellett tennie. Nekem ez nagyon nehéz volt, mert benne voltam a közepében, éppen csak […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/2024/03/13/hajdu-szabolcs-rendezo-kalman-nap-film-nagyinterju/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!