Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Grecsó Krisztián Apám üzent című megrázó család- és identitásregénye a közelmúltban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Apakönyv egy generációról, amely nem találta a helyét a Kádár-korban, de még kevésbé a rendszerváltás után, és egy másik nemzedékről, amelynek ezzel az örökséggel számot kell vetnie. A József Attila-díjas író nagyinterjúnkban egyebek mellett elmondta,
- azt látja, hogy nálunk inkább az évtizedeken át tartó gyűlölködésnek van mintázata;
- az Apám üzent című regényének írása közben számtalanszor konfliktusba került a családjával;
- az alkoholizmust szégyenként élték meg a családok Magyarországon;
- hogyan úszta meg a negyven év körüli írók ütemszerű megbolondulását;
- az irodalom és az olvasás terápiás segítségét tömegesen kellene alkalmazni az oktatásban.
Magának vagy másoknak bocsát meg könnyebben?
Apró dolgokban nagyon könnyen megbocsátok magamnak. Sőt, egy időben észrevettem, már azzal, hogy az érintettségemet beismertem – és nem azt, hogy hibáztam, csak az érintettségemet –, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a dolog tulajdonképpen el is van intézve.
Mondana erre egy példát?
Mondjuk a házasságban, amikor egy súrlódás esetén felismertem, hogy a problémát én okoztam. De rájöttem, ez csak a nulla pont. Még nem kértem elnézést, és azt se mondtam, hogy a jövőben nem fog újra előfordulni. És ezek még csak a hétköznapok ügyei. A nagyobb, évtizedeken át húzódó traumáknál már nem így van, ott a monologizálás megy.
A gyűlölködés mintázata
Erről is szól az Apám üzent című új regénye.
Tulajdonképpen igen. Miért nem látogattad meg, ha megtehetted volna? Miért nem szóltál hozzá, ha szólhattál volna?
És ez még csak a nulla pont.
Így van, és ezeket nehezebb megbocsátani, mint annak a hibáját, aki már húsz éve nincs köztünk. Az esetben másképp van. Ha személyiségfejlődésben és terápiásan előrébb jutsz, akkor is karbantartást igényel.
A megbocsátásnak mennyire van kultúrája Magyarországon?
Azt látom, hogy nálunk inkább az évtizedeken át tartó gyűlölködésnek van mintázata. Ismerős lehet az a családi helyzet, amikor a temetésen arról beszélnek, vajon miért is voltak rosszban. Az évtizedeken át tartó gyűlölködés legtöbbször valami apróságból alakult ki. Szóval
Magyarországon annak van rutinja, hogyan lehet pitiáner, politikai és/vagy legfőképpen anyagi okok miatt – ez a kettő összefügg – hosszú éveken keresztül nem szólni egymáshoz.
De olyan is volt, amikor annyira piti ügyről volt szó, hogy az érintettek az eredeti problémára már nem is emlékeztek. A kisgyerek azt látja, hogy az anyja vagy az apja – vagy bárki más – nem képes megbocsátani, nem tudja elengedni a fájdalmát. Ilyenkor két dolog keveredik: valamiféle hősies kiállás az igazamért és az empátia. Ám a haragot nagyon könnyű az igazságérzettel legalizálni. És nem arról van szó, hogy örülsz, ha nem engedheted el az igazadat.
Ön mennyire könnyen engedi el az igazát?
Az első, legszebb munka, ha belátod, hogy egyáltalán igazad van-e. És milyen mértékben. Regényírás közben számtalanszor konfliktusba kerültem a családommal, mert radikálisan más narratívák kerültek elő. Más igazságok, más emlékek, esetenként sértően mások. Mégis azt mondom, boldog vagyok, hogy ezek megtörténtek, mert enélkül nem tudtam volna a könyvet megírni. Hála istennek, azóta a konfliktusokat is rendeztük a családban, annak dacára, hogy ez a regény mindenkinek hatalmas terhet jelentett. Sem az anyámnak, sem a nagynénéimnek nem volt egyszerű, mert teljesen másra emlékszünk, emlékeznek. Például amikor az alkoholizmust akarjuk elbagatellizálni, vagy mást nevezünk ki bűnösnek.
Hogyan sikerült rendezni ezeket a konfliktusokat?
Annyira más olvasatok voltak, hogy egyszer csak nevettem az egészen. Nem tudtam mást csinálni. Éppen az abszurditásuk miatt értettem meg, mennyire más célt szolgálnak, és nem rólam szólnak. Ők nem az én sérelmeimet akarják megkérdőjelezni, hanem a saját hétköznapjaikat tennék elviselhetőbbé. Ezt követően igyekeztem úgy kommunikálni, hogy ne okozzon problémát.
Volt olyan emlék, amikor helyet adott egyik vagy másik családtagja emlékének?
Sok mindent megírtam úgy is, ahogy ők mondták. Egyszer például azt mondták, hogy az édesapám sofőrként boldog volt a Volánnál a nyolcvanas években. A nagynéném szerint ezzel apám élete álma valósult meg, és az élete emiatt sem mondható kudarcosnak. Miközben apám elbeszélései nem ezt igazolják. Jól emlékszem, hogy utált vezetni. De miért mondja ezt a nagynéném? Hát azért, mert az az ő ifjúságáról is szól. Ha igazat ad, talán úgy érezné, hogy az egészet kidobhatja a kukába. Csak azért, mert itt vagyok, és azt állítom, hogy semmi sem valósult meg úgy, ahogy eltervezték.
De mondok egy másik példát. Apám húsz éven át küzdött azért, hogy színpadi ember lehessen. Nem sikerült neki. Akkor ezt kudarctörténetként kell felfogni? Ha transzgenerációs elméletekben gondolkodunk, akkor nemcsak adósság, hanem hitel is van. Ez azt jelenti, hogy ő a falu rendjével szembemenve lázadt, vagyis megfogalmazott egy vágyat: művészettel akart foglalkozni. S bár nem járta be, mégis kitaposta az utat, hogy később én és az öcsém beléphessünk a művészvilágba. Szóval ez egy közös munka.
A regény fontos szála az apa alkoholizmusa és az ebből fakadó szégyenérzet.
Sajnos rossz szokásunk, hogy szeretünk mindent áldozathibáztatással megoldani, mert az a legegyszerűbb technika, ami létezik. Az alkoholizmust pedig szégyenként élték meg a családok Magyarországon. Azt élhették meg, hogy te vagy a hibás.
De az okokról senki sem beszélt.
Mert nem volt eszközkészlet, szókészlet. Nem tudták elmondani, milyen személyes démonok, szorongások, milyen menekülések voltak, vagy lehettek a háttérben. Arról nem is beszélve, hogy a falusi közösségekben az uralkodó férfiszerep egyre inkább elhomályosodott, miközben a nők öntudatra ébredtek, és egyre több lett a válás. A férfiak ezzel új helyzetbe kerültek, választ nem találtak, a nők elleni erőszak, agresszió pedig jelentős részben ebből származott.
Tehát a férfiak szégyenként élték meg a válást?
Még most is szégyen tud lenni, bár egyre kevésbé. A szülőfalumban egyre több mozaikcsalád van, persze még mindig akad egy-két olyan generáció, amelyik furcsállja. Ezt a démont próbáltam megírni, érzékeltetni, hogy lehet, szorongsz vagy félsz valamitől, de egyáltalán nem biztos, hogy az létezik. Muszáj tőle megszabadulni, de nincs módszered, hogyan teheted. Nem vagyok a függőségek szakértője, de tanúja voltam, és a regényben az alkoholizmus és az alkoholfüggőség közötti különbséget is megfogalmaztam. Úgy vélem, ebben a kérdésben szigorúak vagyunk. Ha valaki minden nap megiszik egy pohár bort, arra is azt mondják, hogy függő. Sőt, már az alkoholizmus szót is használják. Pedig a kettőt nem szerencsés egybemosni. Az alkoholista ugyanis azért iszik, hogy ne legyen jelen ott, ahol van. Míg az emberek jó része, ha társaságban megiszik egy pohár bort, azért teszi, hogy jól érezze magát. Szóval más az irány.
Amikor a gyermek alkoholista szülő mellett nő fel, és ezt a mintát látja, akkor a dolog élesen kettéválhat. Vagy eldönti, hogy ő nem ezt az utat járja, és egy korty alkoholt sem akar inni, vagy épp ellenkezőleg. Ön hogyan küzdött meg ezzel a dilemmával?
Nagyon rossz érzés volt a nyolcvanas években a televízió előtt ülve a Családi kör című műsort nézni, amelyben nulla empátiával azt közölték, hogy az alkoholista szülők gyermekei nagy valószínűséggel maguk is alkoholisták lesznek. Ezt mondta a tévé! Most mondd meg, az a gyerek ott ült a tévé előtt, és ezt a démoni jóslatot hallgatta.
Milyen hatással volt ez önre?
A gimiben minimum egyszer mindenki berúgott. De úgy, hogy aztán nem tudott magáról. Ezen mindenki átesett, de én soha nem tudtam meg, milyen ez.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!