Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Nem gondoltam volna, hogy fogok még új Linkin Park-lemezről írni, azt meg pláne nem, hogy lemezkritikáim közül ez lesz az a bizonyos, ami megizzaszt. Nem azért, mert ne tudnék róla mit írni – az egy másik, elcseszett véglet –, hanem azért, mert annyi gondolat van bennem, hogy a témát szimplán megfogni is kihívás. Arról nem beszélve, hogy erre az albumra hét évet vártunk.
- Tükrözzem a közönség amúgy sem egyhangú véleményét?
- Álljak bele és legyek a „rossz arc”?
- Vagy írjam, amit érzek, és tegyek a világra?
Egyáltalán mondhatom azt, hogy az a lemez tanulsága, hogy kövessük a megérzéseinket, még akkor is, ha nagy az ellenszél, és a bandát támadás is érheti? Ha meg elengedem, és csak szakmai oldalról fogom meg, ami rohadtul nem az igazi kritika, csak zenészokoskodás, akkor meg mihez mérjem? A visszatérés adja az erejét, vagy a korábbi Linkin Park lemezekhez hasonlítandó inkább? Van olyan banda egyáltalán, ami releváns viszonyítási alap?
Végül, hogy a nagyokat idézzem, a döntés nehéz volt. Mégis megtettem. Megírom úgy, ahogy 2017-ben ott álltam a Volt Fesztivál nagyszínpada előtt, durván három héttel Chester Bennington halálát megelőzően, nyitottan az új albumra, miközben vártam, hogy üvölthessem a klasszikusok szövegét. Hagyom, hogy vitára keljen bennem a rajongó és a zenész, a srác a negyedik sorból, aki torka szakadtából énekelte a Bleed It Outot, a New Divide-ot, a Lost In The Echot, de még a Heavyt is, és az a zenész, aki nem hagyhatja szó nélkül, ha valami nem áll össze, és lehetett volna sokkal erősebb is. Ez a From Zero, a Linkin Park nyolcadik stúdiólemeze.
Nagy erény
11 track, fél óránál kicsivel több. Ezt kínálja az album. Van benne OG Linkin Park-hangzás, hogy visszanyúljon a gyökerekhez; némi punkos attitűd, hogy Emily Armstrong sajátos karaktere is nagyobb teret kapjon; érkeznek mai, friss zenei ötletek, dallamok, hangzások és témák; miközben Mike Shinoda elmúlt hét évének szólóprojektje, és az ott tapasztalt kísérletező hangvétel is felkerült a lemezre.
Ha ennyi minden van az albumon, joggal mondhatnánk, hogy „na, ez változatos lemez”, amivel csupán két baj van:
- a lemez flow élménye tördelt,
- a Linkin Park egyik legnagyobb erőssége pedig, az albumokra szabott, elmélyült világ, elsikkad.
Persze, ma már ki hallgat egyben lemezt? Jó, én klasszikus gyerek vagyok, aki beteszi a lemezjátszóba vagy a CD-lejátszóba a Hybrid Theoryt vagy a Living Thingset, vagy épp nem shuffle módban a Spotifyra, és élvezi azt a változatos, mégis koherens élményt, ami dalról dalra reagál az előtte és utána lévő trackre, ahogy egyik szám húzza a másikat, és a 30-40 perc végére teljesen megélhetem az ötletet és az érzelmi vonulatot is.
Ezt a From Zero nem tudja megadni.
Szerkezetileg akadnak kötések, ahogyan stúdióban beszélgetős dalintrók és -outrók összefűznek zenéket, vagy amikor az utolsó dal erősödő atmoszférája az intróba folyik vissza, de a sok, gyökeresen eltérő világ néha a legjobb technikai ötlet ellenére sem összeforrasztható.
A másik zavar meg leginkább azért van, mert a Linkin Park nem járt úgy, mint a nu-metal bandák zöme a 2000-es évekből, hogy képesek voltak megújulni, bejárni az alapstílusuk után az alter rock, az elektronikus zene, a popzene és a hip-hop mélységeit is, egy-egy lemezt egy-egy világnak szentelve, azok minden szeletét feltérképezve, kiélvezve. Hiába maradt névlegesen nu-metal banda, terelte a fókuszt albumról albumra, a folytonos megújulással azonosíthattuk őket. Ez volt, akinek tetszett, és volt, akinek nem,
de ráunni nem nagyon lehetett zenéjükre, mindig meg tudták lepni a hallgatót valamilyen módon.
Most a mindenféle keveredés inkonzisztenssé teszi a lemezt. Bár szövegében megvan az üzenet, zenéjében és koncepciójában látszik, hogy mindent meg akartak mutatni, amit fontosnak ítéltek, de emiatt a dalok nem erősítik egymást. Más szóval, ki akarták elégíteni a fanok vágyait, integrálni az új énekest, mutatni, hogy képesek haladni a korral és relevánsak maradni művészileg is, csak már ebben a négy pontban is van ellentmondás, és a húzd meg, ereszd meg játék nem válik egy lemez javára.
Ez nem vesz el az egyes dalokból, csak a koncepcionális erőből, amit az eddigi Linkin Park-albumok remekül képviseltek – legfeljebb a The Hunting Party lehet ez alól kivétel.
Amit ad
Hogy a zenét is nézzük… Előzetesen négy dalocska jelent meg a lemezről, nem időrendi sorrendben:
- A The Emptiness Machine, amit nyugodtan nevezhetünk a lemez húzódalának,
- az Over Each Other, ami az érzelmes power-ballad jelleget keveri a banda félelektronikus hangzásával,
- a Two Faced kicsit mutogatva, hogy az új énekesnő is megállja a helyét a nagyon klasszikus LP hangzásvilágban, és hellyel-közel képes hozni valamennyit abból a pusztító erőből, amit Chester Bennington is képviselt egy-egy zúzósabb dalban,
- és persze a Heavy Is The Crown, ami a League of Legends világbajnokság hivatalos dala is lett 2024-ben.
De mi van még az albumon? Cut The Bridge, ami egy Bleed It Out típusú dal és egy Billy Talent szám szerelemgyerekét […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!