Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Az ukrajnai háború arra kényszerítette Európát, hogy átgondolja az Egyesült Államoktól való függőségét, de az amerikai vezetőknek is újra kellett értékelniük a külföldi kötelezettségvállalásokhoz fűződő viszonyukat. Kínát Oroszország támogatójaként új szerepbe helyezte, és több ezer kilométerre lévő országokat kényszerített arra, hogy megküzdjenek a jövőjükkel kapcsolatos alapvető kérdésekkel: Hogyan egyensúlyozzanak a nagy, egymással háborúzó hatalmakkal való partnerségek között? Milyen anyagi és erkölcsi állásfoglalások tűnnek majd bölcsnek évtizedek múlva?
Egy elemzés szerint a hidegháborút követő két évtizedben e kérdések nem voltak középpontban. A Szovjetunió összeomlása nagymértékben csökkentette a Nyugat félelmét egy újabb világháborútól – ez a félelem késztette korábban arra a nyugati vezetőket, hogy eltűrjék a szovjet befolyási övezet jelenlétét Közép- és Kelet-Európában. Sok politikai vezető és elemző azt remélte, hogy a multilateralizmus és a kollektív biztonságra irányuló erőfeszítések végleg csökkentik a zéróösszegű geopolitikai rivalizálás jelentőségét. A 2008–2009-es globális pénzügyi válság azonban megviselte a nyugati gazdaságokat, Putyin megszilárdította hatalmát Oroszországban, és Kína globális befolyása is gyorsan növekedett.
A geopolitika gyorsan kezdett visszatérni egy ősibb, kemény, erőn alapuló dinamikához. A nagyobb országok ismét a katonai erő, a gazdasági befolyás és a diplomácia terén meglévő előnyeiket használják arra, hogy befolyási szférákat biztosítsanak maguknak – vagyis olyan földrajzi területeket, amelyek felett egy állam gazdasági, katonai és politikai ellenőrzést gyakorol anélkül, hogy szükségszerűen formális szuverenitást gyakorolna – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Monica Duffy Toft, a Tuft Egyetem Nemzetközi Politikai Tanszékének professzora.
A szerző szerint bár újabb világháború nincs a láthatáron,
a mai geopolitikai helyzet rendkívüli módon hasonlít a második világháború végéhez, amikor Franklin Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Joszif Sztálin szovjet vezető arra törekedett, hogy Európát befolyási övezetekre ossza fel.
A mai nagyhatalmak elsősorban egymással igyekeznek tárgyalni egy új világrendről, hasonlóan ahhoz, ahogyan a szövetséges vezetők tették, amikor 1945-ben a jaltai tárgyalásokon újrarajzolták a világ térképét. Ezek a tárgyalások nem hivatalos intézményi találkozókon zajlanak. Ha Putyin, Donald Trump amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök informális konszenzusra jut abban, hogy a hatalom többet számít, mint az ideológiai különbségek, akkor Jaltát idézik meg azzal, hogy
ők határozzák meg a szomszédjaik szuverenitását és jövőjét.
Jaltával ellentétben azonban, ahol két demokrácia alkudozott egy autokráciával, úgy tűnik, hogy a rendszer típusa már nem akadályozza a közös érdekek felismerését. Ez csak a kemény hatalmak visszatérése az ősi elvhez, miszerint
az erősek megteszik, amit tudnak, a gyengék pedig elszenvedik, amit el kell szenvedniük.
Egy ilyen világban az olyan multilaterális intézmények, mint a NATO és az EU, háttérbe szorulnának, és a kisebb nemzetek autonómiája veszélybe kerülne.
A hard power visszatérése
A Foreign Affairs szerint valójában azonban a hatalmi politika már jóval azelőtt elkezdett újra felszínre törni, hogy Oroszország megszállta volna Ukrajnát. A NATO 1999-es, amerikai vezetésű koszovói beavatkozása (amely különösen felbőszítette Putyint) és az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója (az Egyesült Államok […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!