Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A munkácsi elkerülő úton egy hatalmas, amerikai érdekeltségű gyárépület torzója sötétlik. A tetején és oldalán hatalmas lyuk tátong, amelyeken keresztül előbukkan a roppant épület fémváza. A még mindig romokban lévő épület az orosz-ukrán háború mementója. A kocsiban velünk ülő helyi történész, Meskó János, aki azért jött velünk, hogy bemutasson egy történelmi jelentőségű fa zsinagógát, futólag rápillant, majd szinte gépiesen, a beletörődés hangján csak annyit mond:
Hál’ Istennek, hogy emberek nem voltak bent.
Aztán az autó megy tovább. Ez az egyetlen fizikai lenyomata a már öt éve folyó háborúnak, ugyanis Kárpátalján egyedül ezt a komplexumot érte találat, ezt is már hónapokkal ezelőtt.
Kárpátalján a háború nem a folyamatos rettegésben jelenik meg, hanem abban, hogy rutinná vált a hátországokra jellemző borzalom. A légiriadók itt nem mindennaposak, a magyar határtól mindössze néhány kilométerre fekvő régiót a fegyveres konfliktus fizikailag jórészt megkímélte, sőt ezt a térséget nem elsöpörte a háború, hanem felismerhetetlenségig felduzzasztotta.
Ungvárra érve a városképi kontraszt azonnal mellbevágó. A hetvenes években ragadt, omladozó szovjet blokkok és a szűk utcák mellett a semmiből felhúzott, vadonatúj társasházak és lakóparkok magasodnak. Ha Ukrajnában csak ezt az egy várost látnánk, akkor azt hihetnénk, hogy a szocializmusból felszabadult térség éppen hatalmas fejlődésnek indult. Egy helyi azonban elmagyarázta, hogy a háborútól nem független a fejlődés, ugyanis a kelet-ukrajnai harcok elől százezrek menekültek ide, a legnyugatibb, legbiztonságosabbnak hitt megyébe.
Ungvár lakossága a háború előtti 115-120 ezerről mára negyedmillióra, egyes becslések szerint 300 ezerre ugrott.
A népességnövekedés miatt pedig gomba mód nőnek ki az épületek a földből, azonban a város útjai nem bírják el ezt a terhelést, a fojtogató dugók állandósultak. Az építkezésekhez használt tehergépek tátongó kátyúkat marnak az utakba, ami tovább lassítja a közlekedést. Az utakon a legújabb nyugati terepjárók araszolnak a kárpátaljai tömegközlekedés gerincét adó, sárgára festett, szovjet érából származó ősöreg buszok mellett, amelyek kétségbeesve kerülgetik az elképesztő mennyiségű lyukat az aszfaltban. Bár a boltokban az árak nagyjából a magyarországi szinten mozognak, a termékkínálat sok helyen lepusztult a helyiek szerint, ugyanis a háborús gazdaság nyomait magán viselő polcokon érezhető az ellátási láncok akadozása. Bár az áruellátás folyamatos, de a kínálat jóval szegényesebb, a márkák palettája nem olyan széles, mint amit otthon megszokhattunk.
A népességrobbanás azonban nemcsak infrastrukturális, hanem mély kulturális válságot is hozott. A betelepülő kelet-ukránok – akik közül sokan itt ragadtak, mert nem tudtak vagy nem akartak továbbmenni Európába – egy teljesen más mentalitást hoztak magukkal. A velünk utazó történész szerint a helyi magyar és ruszin-ukrán közösségek évszázadok alatt kialakult, többnyelvű és csendesebb együttélési kultúráját a legtöbb újonnan érkező nem fogadja el, és nem is akar beilleszkedni. A helyiek sokszor csak „bezzegelőknek” hívják őket. A feszültség szinte tapintható, miközben a kárpátaljai falvakból folyamatosan viszik a férfiakat a frontra, az ingatlanárakat az egekbe verő, a kávézókban ülő keleti betelepülők jelenléte mindennapos konfliktusforrás a bolti sorban állásoknál és az utcán is.
11
Ahol a szentek megjelennek és a paloták konganak
Ahogy az ember maga mögött hagyja a felduzzadt nagyvárosokat, Kárpátalja egy másik, időn kívüli dimenziója tárul fel. Több faluban az autó még mindig azokon a macskaköves utakon rázkódik, amelyeket az 1900-as évek elején, a századfordulón fektettek le. Az infrastruktúra itt sok helyen idősebb, mint maga az ukrán állam. Útközben a levegőt vastag, maró füstszag üli meg, mert bár elméletileg szigorúan büntetik, a helyiek megszokásból a mai napig felgyújtják a tarlót és a mezőket. Meskó János miközben a lehető leggyorsabban próbálta felhúzni az autó ablakait elmagyarázta, hogy a tarlóégetés egy gyors, olcsó és hatékony módszernek tartják a betakarítás utáni szármaradványok eltakarítására, de ez a módszer hosszú távon tönkreteszi a talaj élővilágát, elégeti a hasznos szerves anyagokat, hatalmas légszennyezéssel jár, és gyakran kontrollálhatatlan tüzeket okoz. Ezek alapján érthető, hogy az ukrán állam miért szeretné beszüntetni ezt a gyakorlatot.
A mezőgazdaság képe egyébként is teljesen átalakult. Kárpátalján ma már alig látni haszonállatot, mert az állattartás egyszerűen nem kifizetődő. A termőföldek azonban drámai felértékelődésen mentek keresztül. Míg Kelet- és Dél-Ukrajnában több millió hektárnyi mezőgazdasági területet aknásítottak el – olyannyira, hogy még a béke eljövetele után is évtizedekig életveszélyes lesz traktorral ráhajtani –, addig itt, a biztonságos hátországban pörög az üzlet. A gazdagabb településeken hatalmas földterületekkel rendelkező üzletemberek diktálják a tempót, de nem búzát vagy kukoricát termesztenek, hanem fóliák alatt salátát, krumplit, paszulyt és epret. A munkásokat régi buszokkal hordják ki a mezőkre. A foglalkoztatás jórészt feketén zajlik – részben azért, hogy a férfiak elkerüljék a katonai toborzókat –, de a háborús infláció árnyékában ez az egyetlen esélyük a túlélésre.
A szegényebb falvak képe eközben teljesen szürreális.
A roskadozó házak között időnként hatalmas, többemeletes, oszlopos paloták bukkannak fel. Ezekben az épületekben azonban nem lakik senki. A tulajdonosaik külföldön dolgozó vendégmunkások, akik az otthoni falujukban építtetik fel a „palotáikat”, amelyeket szomszédaik csak státuszszimbólumnak neveznek. A háború ezt a klasszikus kárpátaljai jelenséget is kifordította magából: mivel a hadköteles férfiak a hadiállapot miatt nem hagyhatják el az országot, vagy eleve kint ragadtak, a hatalmas házak üresen konganak, legfeljebb az ingázó nők tartják bennük a lelket.
A múlt és a jelen bizarr találkozásait lépten-nyomon látni. Bilke település központjában a mai napig büszkén áll Jurij Pitra, a Szocialista Munka Hősének bronz mellszobra. A 2009-ben elhunyt férfinak még életében emeltek szobrot a szovjetek, mert munkacsoportjával rekordmennyiségű kukoricát termelt, és a legendák szerint még Leonyid Brezsnyevet is a saját pálinkájával kínálta. Bár a 2014-ben indult dekommunizációs hullám szinte minden szovjet emlékművet elsöpört Kárpátalján, Pitra szobra a helyén maradt. A falusiak ugyanis a falu híres szülöttét, a dolgos gazdálkodót látják benne.
Nem messze innen, a szegényes Vilhivka, vagyis Ölyvös falu szélén pedig egy hatalmas, aranyozott kupolájú kolostor magasodik az ég felé.
A történet szerint 2002. augusztus 27-én egy 10 éves kislány, Olena és 9 éves barátnője, Mariana vizet merítettek a faluhoz közeli forrás vízéből, amikor egy fehér ruhás, kék öves fiatal nőt pillantottak meg, aki egy alacsonyan lebegő felhőn állt és mosolygott. A megrémült gyerekek hazarohantak és elmesélték szüleiknek a történteket. Marina apja, aki görögkatolikus pap, arra utasította lányát, hogy ha újra látják a nőt, akkor kérdezzék meg tőle a nevét. A jelenés még aznap […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!