Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Sokszor észre sem vesszük, de mindennapjaink szerves része a káromkodás, és nemcsak nekünk tűnhet fel, de nyelvészek szerint is egyre elfogadottabbá válnak a sokáig tabunak, sértésnek számító szavak, kifejezések. A f*** you-t, a sh*t-et és társait például ma már jórészt töltelékszóként használják az Egyesült Királyságban, sértő élük tompult és sokszor hangulatszóként hangoznak el, vagy a csoport összetartozását erősítik velük a beszélgetések során, Valahogy úgy, ahogy nálunk a b****meg.
Mágiaként indult
Kutatók úgy gondolják, hogy amint kialakult a beszélt nyelv, rögtön káromkodni kezdtek őseink, és mind mögött
a szómágia áll, az a meggyőződés, hogy az emberek hittek és hisznek ma is a szavak erejében.
Abban, hogy ha kimondunk valamit, azzal óvatosan kell bánni, mert megvalósulhat. A káromkodások pedig szorosan összefüggenek az átokszavakkal. Céljuk a feszültség, a tehetetlen düh levezetése, ami sokszor mások sértegetésébe torkollik. Nem véletlen, hogy az egymástól elkülönülten élő ősi társadalmak szinte mindegyikében tabunak számítottak az istenkáromlások és a szülők szidalmazása. És különbséget tettek az öncélú trágárság és a káromkodás között.
Rekorderek vagyunk cifrázásban…
Mi, magyarok különösen cifrán tudunk káromkodni és olyan kackiásan vagyunk képesek fűzni, kunkorítani az ívet, hogy nem kizárt, hogy
magyar nyelven íródott a világ leghosszabb, 600 szóból álló szidalomcunamija.
A mókás dicsőséget Horváth Mihály uramnak köszönhetjük 1663-ból, amikor pennát ragadott, hogy monstre szitoklevelet kanyarítson Szabó Gyurkához, politikai hűtlensége miatt. A Guinness-rekorder-gyanús mondatfolyam ekképpen indul:
„Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vólna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát…”
Íróink sem kullognak hátul a műfajban. Jókai Mór például ilyet gyártott: „Hát azt a Júdás apostollal összecimborázott aprópénzhamisító Poncius Pilátusát a jeruzsálemi Golgotha hegyén Krisztus káromló latorképpen keresztrefeszített paraszt öregapádnak! Nem állsz meg mindgyár!?”
…mégpedig ezért
Néprajzkutatók és nyelvészek szerint a magyar nyelv a török korban durvult el, amikor mindenkinek katonáskodni kellett, és elvadultak az erkölcsök. Azóta káromkodunk csak igazán. És szentül meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar nyelv különösen színes, cifra káromkodásokra képes, sok világnyelvhez képest mindenképp. Nyelvészek szerint azért,
mert a magyar erősen metaforikus nyelv, képi megfogalmazásai tele vannak szóvirágokkal:
„azt az égen kopogó, oltáron kerékpározó, nádvágó, fűzfán fütyülő, fityegő rézangyalát!” Ám ebből nem következik, hogy mi magyarok káromkodósabbak lennénk másoknál. Valóban így lenne?
A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi ugrik fejest a veretes szavak és cifra kifejezések delejes világába és megtudhatjuk többek között, hogy
- Valóban többet káromkodunk, vagy csak a határok tolódtak ki?
- Sok szitokszó egykor gyógyíthatatlan betegségekre utalt. Ma már azonban erejüket vesztették. Melyek ezek és tudjuk-e, mit jelentettek egykoron?
- Hol húzódik a határ a káromkodás és trágárság között?
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!