Ugron Zsolna: Kettő lett, maradhat?

Az idei karácsony más lesz, mint a többi, hiszen minden eddigi karácsony más volt, mint a többi. Boldog vidékek boldog emberei azok, akiknek vannak rítusokkal átszőtt, ünnepet hozó napjaik karácsony előtt. Akik tudják, évről évre kik ülik majd körül a karácsonyi asztalt, mi kerül arra, milyen lesz a szenteste hangja, illata. Nem tudom, tudják-e, de 2050-re az emberiség kétharmada városlakó lesz. Minden valószínűség szerint a jómódúak nagyon magányosak, a szegények pedig nagyon szegények – de ne keseredjenek el –, az ember mindig a legváratlanabb helyről kap segítséget, hátha kiterjeszthető ez az emberiségre is, és történik majd egyszer valami nagy eszmélés, és hátha mindez végre egyszer nem jár majd vérzivataros áldozatokkal, mint ahogyan rendszerint.
Visszatérve a legváratlanabb helyről érkező segítségekre: a legjobbkor jött ez a felkérés, hogy írjon az író valami szépet, kedveset, szívmelengetőt így év végén, karácsony előtt. Az író írna, de hét közben más munkával foglalatoskodik, aztán elromlik a mosogatógép, elárasztja a konyhát, feltörlés, szerelés, majd amikor annak vége, leáll a kazán, éves kötelező karbantartás, céges karácsony, barátnős karácsony, mindenből, még a mosogatógép levének áradásából is még egy. Az író nem süt bejglit, mert nem tud, nem csinál házi szaloncukrot, mert egyszer próbálta, és parittyakő lett, és ezekért (is) furdalja a lelkiismeret. Az író decemberben, mint oly sokan mások, befejezi, ami még pont év vége előtt nem várhat, ide szalad, oda szalad – túlél. Nehezített pályán mozog, mert korábbi, naptári következményeket figyelmen kívül hagyó döntései eredményeképpen több jeles családi nap is november-decemberre esik, így a hónap elfelejtett tortákkal, megszegett ígéretekkel, feszült hangú, pár mondatos telefonbeszélgetésekkel és „csak hagyjatok ide lerogyni a sarokba” felütésű estékkel színesedik.

Valamelyik évben az volt a mélypont, amikor életlen húsbárddal próbáltam a bérház lépcsőjén ülve a fát belefaragni a talpba.

Hirdetés

A szomszédba érkező, már vidám férfitársaság azonban megszánt, mármint ami a fát meg a talpat illeti – minden jó, ha vége jó. Idén a nagy adventi elcsendesedésben, leizzadva, a metró felé rohanva torpantam meg, hogy elég. Itt a vége. A gyerek megkapja a szerdai kémiadolgozat időpontjára esedékes igazolást. Slendrián nevelési elvek, tudom, de hát az ember azt ajándékoz, amire igény van, és amit tud. Illemből, udvariasságból, időszerűségből is ajándékoz persze, de akkor megette a fene, tudjuk.
Megtorpanás, visszafordulás. Leülök írni. Megírom az év végi elcsendesedő, befelé forduló lírai esszét. Francba a sírásig nyúzott idegekkel, a meg nem sütött, meg nem vett, elfelejtett, odaégetett, haza nem cipelt, el nem küldött mindenfélével. Otthon a konyhaasztalon cetli, gyöngybetűkkel. Gyerektől, akit egy hónapja nem láttam, és akivel a viszontlátást pár órája egy kiadós ordibálással ünnepeltük meg. „Szuperszonikus vagy azért, és nagyon szeretlek” – így, ez a cetlin, a gyerek megtanulta a tömörítést, és jól is használja – próbálom így, én, elnyomni is ezzel, hogy egyszerre támad sírhatnékom és vigyorgok. Odaégetem a puncshoz piruló narancsokat, és elfelejtek elmenni a félretett savanyúságért, de egyszerre advent lesz. Jobban, mint ha mondjuk nagy pelyhekben hullani kezdene a hó.
Aztán mégis a vigyor, és úgy is maradok. Mert van, aki cetlit hagy a konyhaasztalon, van, aki segít befaragni a fa lábát, aki megíratja a dolgozatot, leguggol melléd feltörölni az elárasztott konyhát. Vannak körülöttem, akiknek lehetek. Váratlan segítség, felismerés.
Mert valahogyan, észrevétlenül, mindenféle ipari, meg polgári, meg jóléti, meg ki tudja, milyen politikai-társadalmi forradalmak eredményeképpen vagy csak az ellustulás, elkényelmesedés folyományaként itt terjeszkedik, pöffeszkedik megállíthatatlanul és visszavonhatatlanul a nagyvárosokban a magány, az egyedüllét. A keretrendszerek szétmállanak, vagy lebontják azokat, és újak, majd megint újak feszülnek körénk.
Közösségben élni fárasztó, macerás, kellemetlen, van úgy is, hogy tragikusan nyomasztó, igen, időnként van, akinek elviselhetetlen. Mostanában úgy mondják, bele kell tenni a munkát. Olvasom, hogy napjainkban épülnek lakóparkok, ahol már nincs konyha, csak az online rendelt ételt lehet megmelegíteni. Mi szükség a konyhára, ha nincsenek közös ebédek, vacsorák? (Ki beszél itt már karácsonyról, hanukáról, ramadánról, holiról? A családi tűzhelyről, a közös asztalról? Saját képernyőkbe szorult életek.)

Úgyhogy az író úgy dönt, hogy végtelenül hálás lesz. Örül  a körülötte levőknek, örül, hogy kedvesek, idegesítőek, okosak, lassúak. Sikeresek, betegesek. Sokfélék. Sokfélék, de hozzá tartoznak, és fordítva.
Megengedő és békülékeny lesz azokkal is, akikkel nem ért egyet. Végül is egy író legyen nagyvonalú, gondoljon azokra is, akik tehetségtelennek tartják őt, semmilyennek az írásait. Ajándékozza meg őket például azzal, hogy gyenge év végi tárcát ír, legyen hát végre igazuk és boldog karácsonyuk. Ráadásnak két karácsonyi rövidet is odalöttyinthet, ha már úgyis elölről kellett kezdenie az egész puncs-hókuszpókuszt, van bő egy órája, amíg a vérnarancsok megsülnek.

I.

Háromlépésnyire a trolimegállótól, a keskeny kirakat kopott zöld vasrolója leeresztve, felette a cégéren: Karácsonyok. Régimódi üzlet, itt maradt valamilyen korból, megadta magát a végzetesen szétterülő magányos bomlásnak. Ősz volt, átlagos november. Bent égett a villany, Éva észrevette a „Nyitva” táblát. Belépett, körös-körül polcok, dossziékkal, a pult mögött kora hatvanas, kopaszodó férfi, lapokat pakolt át lefűzött műanyag irattartó bugyikból másik, teljesen hasonló tasakokba. Köszöntek, a férfi megkérdezte, mivel szolgálhat. Évának melege lett, kikapcsolta a pufidzsekije felső kapcsát, és levette a sapkáját. – Vegye csak le a kabátját – mondta a férfi. – Tudja, évek óta itt szállok le a troliról, és még sosem láttam, hogy nyitva volt. – Így Éva. – 

– Karácsonyokat? – Nem látta kiírva, ott van az ajtó felett, mindenki láthatja. Éva indult volna, ő elnézést, csak benézett, kíváncsiságból, félreértés, illetve még az sem, és el is fog fogyni a félbarna a közértben, hát megy is. Dventa József fejét csóválva mondta, hogy ne siessen, hiszen a félbarna már elfogyott, ő maga hozta el az utolsót, csak tudja, de egy […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2024/12/22/karacsony-segitseg-iro-szinhazjegy-defekt/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!