Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A Nagymaros fölött álló, pompás panorámás, 1989-ben elkészült és akkor teljesen berendezett munkásszálló végül sosem fogadott vendégeket. Azóta áll üresen, az elvetélt vízlépcsőprojekt és az elmúlt 35 év tehetetlenségének egyfajta utolsó mementójaként.
„Dunaújváros, Komló, Százhalombatta, Leninváros, Paks. Néhány településnév, melyek hallatán a felszabadulás utáni évek egy-egy nagyberuházása jut eszünkbe. Olyanok, amelyeket annak idején szinte az egész ország épített, s amelyek nélkül ma már valószínűleg nehezebb lenne az élet az országban. A hatvanas évek végén, amikor először kerültek napvilágra hírek egy magyar–csehszlovák vízlépcsőrendszer terveiről, a hozzájuk tartozó erőművekről, úgy gondoltuk, e névsorhoz nemsokára Nagymaros is csatlakozik. A két kormány elnöke 1977-ben államközi szerződést írt alá arról, hogy a munkák 1978-ban elkezdődnek, a gabcikovói erőmű első turbináinak 1986-ban, a nagymarosinak 1989-ben el kell kezdeni működnie” – írta a Pest Megyei Hírlap munkatársa 1985 szeptemberében a Felépül a Nagymarosi vízlépcső – Fontos szempont a környezetvédelem című cikkében.
A hurráoptimizmus mellett érthető módon érezhető az óvatosság, amit az írás zárógondolatai is jól mutatnak: „Beruházók, tervezők, a munkákat irányító tudományos intézetek és minisztériumok mindent megtesznek azért, hogy ennek az állami nagyberuházásnak a környéken lakók, a tájat szeretők, természetvédők is sok-sok hasznát s csak csekély kárát lássák.”
Panorámás munkásszálló
A projektet a mindennapi újságolvasó számára érthetően, kellő, de nem túlzott részletességgel tálaló, mintegy a témát ügyesen csomagolva „eladni” kívánó cikk többször hangsúlyozza, hogy az építők szándéka a környezet értékeinek minél nagyobb mértékű megóvása, a tájvédelmi szempontok figyelembevétele. Ugyanakkor fontos volt az is, hogy a hatalmas, országos jelentőségű – de a Duna szerepét tekintve jóformán a fél kontinensre kiható – beruházás a helyi közösségek, Visegrád és Nagymaros számára is közvetlen hasznot hozhasson. Az előbbi település végül „csak” a duzzasztóhoz szükséges körgátat kapta meg, amely a később félbemaradt építkezés legmarkánsabb tájsebeként állt a folyóban egészen az 1990-es években végbement folyószakasz-rehabilitációig.
A nagymarosi oldalra hárult volna a komolyabb logisztikai terhelés, s noha többször szó volt arról, hogy a turisztikailag kiemelt természeti környezetet minél kevésbé bolygassa meg az építkezés, mégis, a 12-es főút és a vasút jelenléte, valamint a váci cementipar közelsége olyan adottságokat jelentett, amelyek miatt a Duna-parti akkori nagyközségnek fontos szerepet szántak a beruházás során. A főutat szélesíteni kívánták – az ingadozó vízállás miatt a vasútvonalat is el kellett volna terelni –, teljesen új csatorna- és ivóvízhálózat kiépítésére lett volna szükség, a faluba pedig új kereskedelmi, kulturális és egészségügyi központot terveztek építeni.
A beruházáshoz szükséges felvonulási épületeket s ezek kiemelt részeként a munkásszállót is Nagymarosra szánták. A településre a csúcsmunkák idejében háromezer építőmunkást vártak, akik részben Ausztriából érkeztek volna. Számukra húzták fel a hegyoldalban a visegrádi-dunai panorámás, a maga idejében az átlagos munkásszállókhoz képest komolyabb minőséget képviselő, 1520 személy befogadására tervezett épületet.
A korai tervezők előrelátását bizonyítja, hogy a szálló és a nagyközségben kialakítandó infrastruktúra – vendéglátás, kiskereskedelem, szállás, több új út – a vízlépcső-építkezések befejeztével az idegenforgalmat szolgálta volna, hiszen
a Dunakanyar és a Börzsöny vonzerejével számoló Nagymaros akkor híján volt a megfelelő szálláshelyeknek,
míg a folyam túlpartján, a Pilisben már javában zajlottak a látványos turisztikai fejlesztések. A település vezetői és a lakók egy része a létrejövő üdülőközpont reményében elfogadta a körzetre várhatóan zúduló hatalmas építési forgalmat és a Duna-part erőteljes átalakítását, és még ma is lehet olyat olvasni, hogy a helyiek egy része sajnálja az építkezés leállását.
Sosem költöztek be
A munkásszálló 1989-re készült el, teljesen bebútorozva, függönyökkel ellátott ablakokkal várta a beköltözőket, akik azonban sosem jöttek el. Hiszen ebben az évben lényeges fordulat történt a közel egy évszázada tartó Duna-szabályozási elképzelések és tervek történetében.
A Duna hazai szakaszának hajózhatóságában két kiemelten problematikus szakasz okozott fejtörést a mérnökök számára már a 19. század óta. Az Al-Dunán a Vaskapu-szoros szabályozására – Széchenyi István javaslatára – Vásárhelyi Pál készített terveket az 1830-as években, majd, ha több buktatóval is, de 1896-ra elkészült
a Monarchia akkori megaprojektje, a szabályozott, ezáltal biztonságosabban hajózható Vaskapu.
Ugyanakkor a Felső-Dunán leginkább a Szigetköz vadregényes rendszere és világa tette problematikussá a kiszámítható hajózást, aminek megoldását elsőként szintén Széchenyi kezdeményezte, de tervek csak a 20. század első évtizedeiben születtek. A századfordulón Viczián Ede mérte fel az ország vízenergia-készletét, majd erre is alapozva 1911-ben készült el Buss és Schmidthauer szabályozási terve a Mosoni-Duna felhasználásával, Pozsony és Győr között három vízlépcső építésével, hajózó- és öntözőcsatornák kialakításával.
Elképzelésüket 1917-ben újabb terv követte, majd 1935-ben terjesztették a képviselőház elé a Magyarország energiakészletei című javaslatokat, amelyek a Duna Szigetköz–Csallóköz–Nagymaros szakaszának vízenergia-hasznosítását is tartalmazták. 1942-ben dr. Mosonyi Emil megkezdi a nagymarosi vízlépcső tervének első konkrét megfogalmazását.
A szigetközi szabályozási tervek az I. világháború után válsághelyzetek miatt többször háttérbe szorultak, majd a II. világháború a nagymarosi vízlépcső előkészítését akasztotta meg. Az 1950-es években a magyar kormány az MTA szakértői javaslatára ismét napirendre tűzi a Duna szabályozásának és a vízlépcsőnek a kérdését, majd 1958-ban már a közös magyar–csehszlovák tervezési munka kezdődik. Innentől az 1977-es tényleges államközi szerződésig kutatások, hatásvizsgálatok, tervezések és korszerűsített tervezések zajlottak.
Egy évvel később a csehszlovák oldalon Bősnél (Gabčikovo), míg a magyar oldalon Dunakilitinél megkezdődik a duzzasztómű és a vízlépcsőrendszer építése. A cél a Duna szabályozása, a nagyobb teherszállító hajók biztonságos közlekedésének megteremtése és ezáltal Nyugat-Európa legfőbb vízi szállítási útvonalára, a szintén ekkor kiépülő Rajna–Majna–Duna-csatornára való rácsatlakozás volt. Bősnél vízerőmű épült, amelynek a teljes kihasználhatóságához is szükség lett volna a nagymarosi vízlépcső megépítésére.
A legnagyobb tüntetés
Az egyre komolyabb forráshiánnyal küszködő hazai kormányzat azonban 1981-ben a program csúsztatásáról döntött, ami egyúttal lehetőséget adott újabb környezeti és gazdasági hatástanulmányok megrendelésére. Nem sokkal ezután, majd 1984-től, a Duna Kör mint a rendszerváltás előtti első meghatározó civil szervezet megalakulásától kezdve a nagymarosi vízlépcső – és a szigetközi folyószabályozás – ellen egyre élesebb környezetvédelmi kritikákat kezdtek megfogalmazni, megindult egy korábban nem látott méretű civil szerveződés.
Ezt megelőzően, már az 1970-es évek végén a politikai enyhülést is kihasználva a környezetvédők időnként ugyan hallatták a hangjukat egyes ipari környezetszennyezések ellen, de ekkor még csak helyi, legfeljebb regionális szinten. Mikecz Dániel Tüntetés a bős-nagymarosi erőmű ellen című tanulmányában hangsúlyozza, hogy az 1980-as években – de még inkább az 1986-ban bekövetkezett csernobili atomkatasztrófa óta – a környezetért való aggódás ügye a magyar társadalomban egyre erősödött, illetve a csehszlovák, valamint a Duna révén nyugati, főleg osztrák kapcsolódások miatt
nemzetközi színtérre emelkedett.
Mindeközben a hazai oldalon a nagymarosi vízlépcsőnél egyre több tervezési, technikai és gazdasági nehézségbe is ütközött a beruházó magyar állam, ezért a megvalósításra 1986-ban kénytelenek voltak osztrák kivitelező céget felkérni. Az építkezés költségeit az erőmű megépülte után – megfelelő valutakészlet híján – két évtizeden keresztül áramexporttal kívánta törleszteni a magyar fél.
1988 októberében, amikor az Országgyűlés elfogadta a vízlépcső megépüléséről szóló határozatot, a civil mozgalmak megtartották a rendszerváltó korszak legnagyobb tüntetéseit a beruházás ellen. Míg a korábbi években a vízlépcső ellen tiltakozó megmozdulásokat a rendőrség erőszakkal feloszlatta, addig az 1988-as tüntetésbe már nem avatkozott be. A résztvevők is szintet léptek, hiszen ekkor már népszavazás kiírását kezdeményezték a vízlépcső létesítésének kérdésében, ami már az alapvető demokratikus rendszer átalakítására vonatkozó követelés volt, az ügy politikai síkra került.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/jardasziget/2024/05/26/nagymaros-munkasszallo-ugy-maradt-jardasziget/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!