Hirben.hu Hírben jók vagyunk! J. R. R. Tolkient korrektül adaptálni nem könnyű. Peter Jacksonnak is csak félig sikerült, mert bár A Gyűrűk Ura-könyvtrilógiát feldolgozó mozifilmjei sok díjat elnyert, bámulatos klasszikusok lettek, amelyek a mai napig megállják a helyüket és élvezetesek, addig A hobbitból kisajtolt újabb három film már rondán megbicsaklott. Nem csoda persze, hiszen egy alig 300 oldalas regény adta az előzményfilmeknek az alapot, a forgatókönyvírók ráadásul képtelenek voltak tolkieni magasságokba emelkedni.
Döbbenetes, de jelen pillanatban visszagondolva rájuk, nem is voltak annyira vállalhatatlanok A hobbit-filmek, legalábbis ha az Amazon fantasysorozatához, A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűihez mérjük azokat. Az augusztus 29-én a második évadával visszatért produkció néhány erényétől eltekintve olyan lett ugyanis, mintha lelkes ötödik osztályosok készítenék, akik túl kicsik még ahhoz, hogy felfogják ésszel, miért rajonganak milliók Középföldéért.
Pedig A Hatalom Gyűrűi új évada egészen biztatóan kezd, nagyjából 70 perc erejéig úgy tűnik, mintha a showrunnerek, J. D. Payne és Patrick McKay tanultak volna a múlt hibáiból. Kapunk egy rövidebb előzményszálat, ahol megvillantják nekünk Szauron másik arcát, pár jelenet erejéig Jack Lowden alakításában, na és a bukott tünde, Adar (Sam Hazeldine) ellene indított lázadását és árulását, hogy aztán szembesüljünk vele, új arc (Charlie Vickers) ide vagy oda, a Sötét Nagyúr minden formájában óriási fenyegetés. Ez a pár perc már elég, hogy magába szippantson, és szerencsére mindezek után az első epizód nagyrészt az Idegennel (Daniel Weyman), a névtelen varázslóval és hobbit társaival tart. Ekkor elégedetten csettinthetünk,
elvégre A Gyűrűk Ura mindig is a fura szerzetek hosszú utazásairól szólt.
Ám, ekkor jönnek a tündék, hogy beleköpjenek a nézők levesébe. Kevésszer fordul elő velem, hogy annyira rossz alakításokat látok egy tévésorozatban, hogy kénytelen vagyok inkább átkapcsolni magyar szinkronra, hátha úgy jobb lesz az élmény. És lám! A Hatalom Gyűrűi egyből pár fokkal elviselhetőbbé válik onnantól, hogy a Morfydd Clark által játszott Galadriel, a Robert Aramayo-féle Elrond és a többiek magyarul szólalnak meg. A szinkronszínészek hangjátéka, a lefordított szövegek iszonyúan emlékeztetnek a Peter Jackson-filmekre, ami elvileg ugye ennek az adaptációnak papíron a célja lenne.
Félreértés ne essék, A Hatalom Gyűrűi inkább a 2000-es évek elején bemutatott filmeket igyekszik utánozni, mintsem Tolkien írásainak tűpontos lekövetéséről lenne szó, de pont ez az utánzás az, ami miatt elvérzik a széria. A látvány gyönyörű, eposzi méreteket öltő, ám a színészek többnyire képtelenek csak egy picit is emlékeztetni az általunk látott és megkedvelt karakterekre. Igaz, hogy az emlékeit vesztett varázsló szála korrekt, de ha túlságosan sokáig húzzák, akkor könnyen kifulladhat. Illetve Szauron ármánykodása is a második részre kezd paródia-jelleget ölteni, ami kinyírja sajna a sorozat egyetlen intrikus alakítását, amit Charlie Vickersnek köszönhettünk. Egy rossz paróka elég ahhoz, hogy tönkrecsapja a műélvezetet, nagyon úgy tűnik.
A Gyűrűk Ura-sorozatnak nagy hibája még – a már említett gyatra alakításokon és sokszor érdektelen dialógusokon, a Peter Jacksonba való kapaszkodáson kívül –, hogy túl sok szálat próbál markolni, és ezeknek csak egy része tartja fenn a figyelmünket. A sorozatnak a kisebbik része, sajna. Valahogy az első három epizódban a korábban legalább viccesnek számító törpékkel sem tudnak mit kezdeni az alkotók, nem beszélve az emberekről. Númenor túlpolitizált szála abszolút érdektelen, még a Sárkányok háza királydrámáját se képes megközelíteni, pedig […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!