Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Szinte gyerek voltam még, mikor Árpi bácsi az életünkben megjelent. Egy vidéki ember valahonnan Vác mellől. Először azt hittem, újhartyáni ő is, anyám úgy beszélt vele, mintha falubeli rokonunk lenne. Kedves volt, tapintatos, szokatlanul tapintatos mesterember, vékony testét munkaruhával takarta el, olyan természetesen állt rajta, mintha ebben jött volna a világra. Asztalos, gondoltam, egy asztalos rokon, mert folyamatosan deszkákkal a kezében mászkált a lakásunkban, építette a lépcsőket, a gardróbszekrényeket, ha ott volt, mindig főtt a kávé, anyám fel volt dobva, apám is kedvelte. Újhartyánt hozta el Budára mindannyiunknak, honvágyunkat csillapítva. Olyan észrevétlen lapult meg a lépcsők között, hogy még az sem zavarta a családot, ha feje tetejére állítja a házat a sok forgáccsal, szerszámmal, kikerültük gond nélkül. Árpit viszont nem kellett kikerülni, rám nézett, és mosolygott a szeme a kíváncsiságtól, hogy éppen miben vagyok, hova készülök, a zene, a zene nagyon érdekelte, sokat énekelt, ha egyedül maradt, vagy azt hitte, egyedül van a házunkban. Soha nem hozott magával segítséget, egyedül szeretett dolgozni, ez akkor fel sem tűnt, és most sem tűnik fontosnak, ha megakad rajta a gondolatom.
Karácsony előtti hetekben lehetett, a zongoránál ültem, azt hiszem, egy Bach-dallamot próbáltam eljátszani, ő a bejárati fal burkolásával, egy ajtókerettel vagy a fogassal bíbelődött, játszottam a dallamot, beljebb lépett, az ajtóból figyelt. Abbahagytam, mire megjegyezte, hogy nagyon szépen játszom. Nem tudok zongorázni – mondtam, ő rázta a fejét, hogy nagyon szép, ahogy a dallamot kifejezem, és játsszak tovább. Nem mondta, hogy gyakoroljak, vagy hogy menjek tanárhoz, nem traktált úti célokkal, csak annyit mondott, hogy szép, ahogy a dallamot lejátszom. Mosolyogtam magamban, és örültem, hogy ezt valaki észreveszi, örültem, hogy Árpi bácsi észreveszi, egy idegen, és hogy apám helyett is mondta, mert apám is elcsodálkozott, mikor először hallott zongorázni. Érzelmet nem éreztem, nem meghatotta, csak meghökkentette, amivel tizenévesen nem tudtam mit kezdeni, Árpi úgy fordult felém, ahogyan apám soha.
Végigkísérte az életünket egészen édesanyám haláláig. Ahogy elköltöztem otthonról, Árpi elmaradt. Tudom, anyámhoz sokat ment még polcokat felszerelni, tovább emelni a lépcsőket, hogy anyám még magasabbra léphessen, közben Borikának szólította, mintha testvérek lettek volna, pedig Árpi gödi, és semmi köze a Kaldenekkerekhez; Újhartyánban sem járt, talán egyszer az esküvőmön.
Harminc lehettem, mikor vettünk egy telket a Balaton-parton, egy egyszerű faházat vásároltam rá Göd környékén, őt kértem meg, hogy bontsa le, és újra rakja össze a Balaton-parton. Szétszedte, minden elemét megjelölte, teherautóra raktuk, és levittük Szigligetre.
Egy hónapot töltöttünk 1997 nyarán együtt, amíg a házat felépítettük. Peti barátom, Frenki boy, egy világcsavargó Párizsból gitárral a nyakban, Árpi bácsi és én.
Éjszaka érkeztünk, a ház helye már lebetonozva várt, kitettük rá a hűtőszekrényt, teletömtük, áramba dugtuk, köré bújtunk hálózsákokban, és elaludtunk a nyári ég alatt a hűtő morgására. Előttünk feszült az éjszakai Balaton.
Minden reggel megittunk egy pohár vizet Árpi javaslatára, ezzel kell kezdeni a napot, ez átmossa a szervezeted, és soha nem lesz semmi bajod! – mondta. Egész nap dolgoztunk, ácsoltunk, csavaroztunk, festettünk, én jártam anyagokért Tapolcára. Árpi szigorúan leállította a munkát 5 órakor, főzni kezdtünk, este tábortűz mellett mesélt: valamikor motorozott, nagyon szeretett motorozni, és ha elfáradt az országban, csak leállította a motort, nekitámasztotta egy fának, és lefeküdt az árokban, kicsit pihent, majd ment tovább. Elképzeltem Árpit régi motoros sisakban, lobogó sállal a nyakában, ahogy Fehér megyében szeli a kilométereket. Volt, hogy nem volt nálam autó, s biciklivel mentem el Tapolcára csavarokért. Akkora vihar támadt, hogy hazafelé bőrig áztam, értelme nem volt megállni, úgyis csuromvizes voltam már. Körülöttem tombolt az ég, én a habzó esőcseppek alatt tekertem tovább csak, hogy Árpi folytathassa a munkát. Emlékszem, finoman terelgetett bennünket. Mi akkor felnőtt éveink elején járó apák voltunk, hőzöngtünk, elégedetlenkedtünk, bizonytalankodtunk, mi is a világban a helyünk. Tartottunk már valamerre, de több volt bennünk a kétely, és többet kerestük másban a hibát, mint önmagunkban,
Árpi csendes hangon tompította viharainkat.
Néhány évre rá találkoztunk ismét, mikor a szentendrei házunk ajtajait ő készítette el. Egy hatalmas vastag pinceajtót épített, nagy reteszekkel, ami akár egy vár bejárata is lehetne. Karácsony előtt a gyerekekkel a Börzsönybe utaztunk, hogy egy kis karácsonyi hangulatot lássunk a zúzmarás erdőben. Minden alkalommal bementünk Gödre Árpi bácsihoz, leültünk a konyhaasztalhoz, és elmeséltük, mi történt velünk az előző évben. Árpi és Marika, a felesége meghallgatta, süteménnyel kínáltak, Árpi bevitt a műhelyébe, megmutatta, épp min dolgozik, és kínálta a szerszámait, hogy én biztosan fogok majd fával […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2024/12/22/asztalos-zongora-videk-dallam/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!