Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A HDG 70 című koncert az ünnepelt és kollégái-barátai által közösen előadott, legendás dalokról szól majd: ott lesz Halász Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Igó Éva, Hegyi Barbara, Balázsovits Edit, Kern András, Lukács Sándor, Fesztbaum Béla és Wunderlich József is.
Hegedűs D. Géza színművésszel most egyebek mellett arról beszélgettünk, hogy
- milyen közegben nőtt fel,
- mit gondol a gyűlöletről,
- miért vált trenddé a gyűlölet,
- el akarta-e hagyni a Vígszínház társulatát,
- mit gondol a mester-tanítvány viszonyról és
- hogyan készült az életműkoncertjére.
Nézze el nekem, hogy megkérdezem: ön gyűlöl bárkit is?
Születésnapi beszélgetés kezdetének nem rossz. Ha a szóhoz közelítek, eszembe jut Moliére Mizantróp című vígjátéka, vagyis az Embergyűlölő, és rögtön mellette Cristopher Hampton fergeteges komédiája, a Filantróp, azaz az Emberbarát, amely a zseniális előd, Moliére művére reflektál. Mindkét színpadi mű nagy emberismerettel megfogalmazott, tapintatlan írás a szélsőséges emberi érzelmek veszedelmes, gyilkos hatásáról. Az élet egydimenziós, monokróm megélése szörnyű lehet. Én szemlélődő alkat vagyok. Kíméletlen megfigyelő magammal és a világgal szemben is. Munkáimban is ebből építkezem folyamatosan.
Csak azért kérdezem, mert a magyar színházi világban az egyik szekértábor olyan könnyedén megítéli a másikat: ki hol játszik, milyen filmben szerepel.
A színház a dolgok természetéből fakadóan az egyik reflektorfényben lévő, látványos felülete a mi világunknak. Társadalmunk láthatatlan, némaságra ítélt jelenségeinek felnagyítója, kihangosítója. Mivel a színház a nyilvánosság terepe, láthatóvá teszi a máshol láthatatlan vagy elfedett megosztottságot is, amiben élni vagyunk kénytelenek, hiszen ugyanolyan emberek tevékenykednek a színházban is, mint bárhol bárki, a mi országunk bármelyik szférájában.
De nehogy azt higgye, hogy a már korábban emlegetett Moliére-nek nem kellett szembenéznie az őt gyűlölők, ellenszínházat működtetők táborával, s az őket támogató hatalmasokkal, vagy hogy Shakespeare-t és az ő Globe színházát ne szerették volna eltüntetni az intrikáló versenytársai. Mert ez a jelenség nem korfüggő. A tradíció megtörésének társadalmi megnyilvánulása. Pedig az újító, modern művészet a tradíció megtörését jelenti. És, bizony, ezt koronként vállalni kell. Ezt tették az emlegetett nagy elődeink is. De lám, ők velünk vannak most is. Mert amit létrehoztak, nem csak a pillanatnak szólt, művük az örökkévalóság része. Hiszen a művészet túléli a politikát. Mindent túlél. Mert az emberi nagyság hordozója. És olyat tud, amit a hatalmasok soha: a művészet, így a színház is a gyűlölettel, a gyűlölködéssel szemben képes megadni az embereknek a testvériség reményét. Az én színházam sohasem válhat a hatalmi játszmák eszközévé.
És ahhoz minek kell történnie, hogy gyűlöljön?
A létezésemmel, a munkámmal a gyűlölet ellen működöm. Ady Endre azt írja: minden ember fenség. Ez számomra az iránytű. Éppen ezért aki gyűlöletet kelt, aki megpecsétel valakit a mássága miatt, aki szóban, tettben vagy írásban erőszakra buzdít, kiközösít emiatt, az gyűlöletet szít, antihumánus. Ezekben a pillanatokban ellenálló leszek, és a kitaszítottak, az igazságtalanul megbélyegzettek vagy kiközösítettek védelmére kelek. Szüleim így neveltek, a családi miliőmből hoztam magammal, abból a falusi környezetből, a Nyírségből, ahol felnőttem.
Életművem ötven éve
Ibrányból.
Igen, ahol a közeg befogadó, vendégszerető volt. Még akkor sem zárták kulcsra a kapukat, ajtókat, ha odavetődött egy idegen ember, sőt. A szüleim pedagógusok voltak. Ha el kellett utazniuk, gyakran aludtam anyai nagyszüleimnél, akik földműves gazdálkodók voltak. Emlékszem olyan hajnalra, amikor arra ébredtünk, hogy valaki matat a sötét szobában. Erre nagyapám megszólalt: „Te vagy az, Antal?” Mire a válasz: „Én vagyok, Dani bátyám. Hol a gyufa?” Erre már nagyanyám is bekapcsolódott: „Kint van a konyhában, az asztalon.” Szóval Mátyás Antal bácsi, aki néhány házzal odébb lakott, az Iskola utcában, hajnalban, amikor felkelt a lovaihoz, és nem találta otthon a gyufát, a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy minden akadály nélkül átjöhetett a nagyszüleimhez – cigarettára gyújtani.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az emberek nagy bizalommal voltak egymás iránt. Ehhez hozzátartozott, hogy én olyan – két világháborút, forradalmakat, társadalmi felfordulásokat megélt – nemzedékkel éltem együtt, amelynek tagjai rengeteg nyomorúságon, kiszolgáltatott helyzeten mentek keresztül. Ki így, ki úgy. Megtanulták, hogy az életben maradásban igazán a szolidaritás segít. Ez a minta számomra ma is a mindennapi létemben és a munkámban.
Színész vagyok, életművem ötven éve a színházhoz köt, így erre példát a színházi közegből tudok említeni. Amikor Várkonyi Zoltán, a Vígszínház egykori igazgatója 1975-ben leszerződtetett engem, azt mondta, hogy az a jó színház, ahol a színpadon és a nézőtéren lévők ideje azonos. Ha mi, kortársak, a színpadon arról beszélünk a drámai történetekben, amiről az emberek, a kortársaink, a személyes életükben gondolkodnak. Párbeszéd ez, együtt gondolkodás, együtt kérdezés, örülés, fölszabadulás és eggyé „olvadás”. A közönség is az alkotótársunk, része az előadásainknak, ez a legszebb az egészben.
És ön mennyire tud kirekesztő lenni, amikor dühös, vagy amikor éppen gyűlöl?
Szocializációm, kulturális neveltetésem alapjai az európai zsidó-keresztény és antik szellemi, morális értékek. Ezekhez az európai, humanista értékekhez ragaszkodom. Ezekből nem engedek, s ha kell, megvédem ezeket, s ha kell ellenállok.
A színház erre a legkiválóbb terep. Visszatekintve a pályámra, nagy szerencsém volt, hogy Horvai István és Kapás Dezső színházam jelentős rendezői voltak a színművészeti főiskolán a mestereim, akik 1973-ban, még főiskolásként a Vígszínházba tereltek. Akkor még nem tudtam, most már igen, hogy egy kis Európa-szigetre csöppentem, ahol tág szellemi horizonttal a humanizmus igazi, csodálatos képviselői közé kerültem. Korszakos, nagy színészek közé. A kortárs magyar irodalom is itt reprezentálhatta magát. Déry Tiborral, Örkény Istvánnal, Fejes Endrével, Csurka Istvánnal, Szakonyi Károllyal, Gyurkovics Tiborral, Sütő Andrással, Székely Jánossal, Spiró Györggyel, Kornis Mihállyal, Nádas Péterrel és Esterházy Péterrel is találkozhattam.
Akik nagy hatással voltak önre.
Igen, és nemcsak az ismeretség szintjén, hanem a színházam az együttműködés, a párbeszéd lehetőségét is megteremtette velük. Hallottam, hogyan gondolkoznak a világról, irodalomról, művészetről, életről. Van egy csodálatos élményem.
Szép, tiszta történet, ugye?
Mi az?
Esterházy Péter egyik története, aki szenvedélyes futballista volt. Ő a futballt legalább olyan magasra értékelte, mint az irodalmat. Mindig focizott, amikor olyan fizikai állapotban volt. Az íróválogatottban is játszott. „Megadta az ég – ahogyan ő fogalmazta az anekdotában –, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével.” Egymáshoz elég közel laktak, és Hidegkuti mint nagypapa, Esterházy mint apa voltak ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok, kontra diákok meccsen. Hidegkuti ekkor már túl volt a hatvanon, de Esterházy szerint „még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam valóságos futballistarutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor ő mondjuk lépett egyet hátra. Épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, aki teremtett ezáltal rögtön egy másik teret, új teret, amelynek esélyeit már én is felismertem.”
Szép, tiszta történet, ugye? Nemcsak az író, de nekem a színész, a rendező számára is igen tanulságos. Ez sok mindenre vonatkoztatható. Még arra is, amikor ön azt mondja, hogy gyűlöl-e valaki vagy sem. Hogy adódhatnak olyan pillanatok, amelyeket az ember, mint a focista a labdát, lekezeli, és nem támad vissza. Ellenkezőleg. Hátralép. Szétnéz, és új teret nyit egy új cselekvés lehetősége felé. Ez gyönyörű! Sok mindenre válasz az én létfilozófiáimat illetően is.
És az miért lehet, hogy manapság szinte trenddé vált a gyűlölet?
A legnagyobb tragédiának most azt látom, hogy nem a nyelv rombolja a gondolatot, hanem pont fordítva. A gondolat roncsolja, zúzza szét, gyalázza meg a nyelvet, s ennek a meggyalázott, megcsonkított, lebutított basic nyelvnek a szavai mint a kövek röpülnek az arcunkba, szemünkbe. Pedig a nyelv is Isten, s aki a nyelvet gyalázza meg, […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/2023/05/07/hegedus-d.-geza-szuletesnap-vigszinhaz/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!