„Mindig is hallatlanul nagyra tartottam magam. Nem kellett másoktól hallanom, hogy jó író vagyok. Legbelül tudtam, még azokban az években is, amikor nem írtam. Hogy elég csak leülnöm, és jönnek a szavak” − mondja főhősünk. De mi a helyzet akkor, amikor az ember kezdi elveszíteni az emlékezetét? Hogyan alkot az író, ha baj van a memóriájával?
A Napfénykór egy olyan nő kálváriáját követi végig, akit 2013 és 2017 között többször is kórházban kezeltek, és akarata ellenére elektrokonvulzív terápiát (ECT) kapott. A „gyárnak” nevezett helyen egymás után, szinte futószalagon sokkolták a betegeket, akik a kezelés következtében már nem emlékeztek úgy a múltra, ahogy kéne…
Linda Boström Knausgard mindig is a saját tapasztalatairól írt, történeteit mégis regényekként jelentette meg ahelyett, hogy önéletrajzként vagy memoárként hivatkozott volna rájuk. Knausgardot bipoláris depresszióval diagnosztizálták. A pszichiátrián kezelt szerzőnek azt mondták,
az elektrosokk-kezelés egy számítógép újraindításához hasonlítható,
bár ő a kötetben inkább a teljes sötétséghez hasonlította az élményt, amit sokkal többször volt kénytelen elszenvedni, mint az előzetesen remélte. Tudta, hogy eljön az idő, amikor nem fog emlékezni a múltjára, ezért úgy döntött, hogy papírra veti az életét.

A „gyárban” feltette magának a kérdéseket:
- Ki ő valójában?
- Mit csinált?
- Hogyan élte az életét?
Önéletrajzi ihletésű, mégsem memoár
Szakítva a kronologikus megközelítéssel, a szerző úgy írta le emlékeit, hogy ugrál térben és időben. Egyre sötétülő elméje felbontja a linearitás szigorúságát, ami kaotikus epizódokkal teli narratívát eredményez. Az önéletrajzi ihletésű regényben a fantázia keveredik a valósággal, miközben érzelmi magasságok és mélypontok között lavírozunk, és kísérjük végig a szereplő(ke)t.
A kötet elsősorban a családra […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!