Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A szülést követő hetek, azaz a posztpartum időszak kezdete a szülővé válás öröme mellett egy teljesen új, érzelmileg és fizikailag is kihívásokkal teli életszakaszt jelentenek az édesanyák és családjaik számára. Az ázsiai kultúra például ebben a ciklusban az édesanya szükségleteit helyezi középpontba, ezzel támogatva a testi-lelki regenerációját, a kisbaba jóllétét, valamint a család újra épülő egységének harmóniáját. Magyarországon is létezett a gyermekágy 40 napos hagyománya, ám ez idővel kikopott, a modern verzió pedig nem vette át kellőképpen a helyét. Ezt a manapság kevésbé jellemző szemléletet hozza el és teremti újra a HOPE: mindenki számára ingyenesen elérhető, edukatív tartalmakkal segíti az édesanyákat és családjaikat a perinatális szemlélet jegyében.
Beszélgetésünk elején kértük arra Ördögh Csilla pszichológust, definiálja, mi is pontosan a posztpartum depresszió. Fontosnak tartotta kiemelni, a szülővé válás és egy kisbaba születése számos intenzív érzelem kiváltója lehet az örömtől az elérzékenyülésig, a félelemtől a szorongásig. Ennek fényében elmondta, bizonyos érzések olyan mélységben is jelentkezhetnek, amire nem számítottak a szülők. Ez megjelenhet a pozitív oldalon, de a szülés utáni depresszió is ilyen.
Ilyenkor a levertség, fáradtság, örömtelenség tartósan, 2 hétnél is tovább és jóval súlyosabban jelentkezik, mint ami szülés után természetes módon előfordul.
A szakember úgy fogalmazott, néha peripartum depressziónak is nevezik, mert akár a várandósság alatt is indulhat, és a szülés után folytatódhat. Ez egy kezelést igénylő hangulatzavar, ami mély lehangoltsággal, az anyasággal kapcsolatos bűntudattal, üresség és értéktelenség érzéssel, a baba iránti pozitív érzések hiányával, fokozott szorongással, valamint alvás- és étvágyzavarokkal járhat. Az anyák ilyenkor leginkább a babával való kötődés miatt szenvednek, erős önváddal élnek (például: „Rossz anya vagyok”). Ez az állapot komoly módon zavarja meg a mindennapokat, a feladatok végzését, a koncentrációt, a motiváltság érzését és az anyai szerep megélését. Gyakran a szülés utáni 4-6 hétben jelentkezik, de a szülés utáni egy évvel később is kialakulhat.
„Legsúlyosabb esetben öngyilkossági vagy a baba iránti ellenséges gondolatokkal is jár, ilyenkor azonnal orvosi segítséget igényel” – figyelmeztetett.
Márton Alexandra, aki a HOPE kezdeményezés megálmodója, maga is átélte a gyermekágyi depressziót a második gyermeke születése után. Kifejtette, „belekerültem egy enyhébb szülés utáni depresszióba, ekkor éreztem azt, hogy ennek az időszaknak kell, hogy legyen egy támogatóbb módja, mint ahogy a hazai gyakorlatban ismerjük. Ezt követően jött velem szembe az ázsiai minta, ahol a friss édesanyák szülés utáni első néhány hetében szinte sérthetetlenek, az a legfontosabb, hogy felépüljenek, kapcsolódjanak a gyermekükkel és beleszokjanak az új élethelyzetbe. Ezt sokszor postpartum care központokban teszik meg, ahol szakértők, orvosok, tanácsadók támogatják őket ebben, hiszen a mai világban már nem feltétlenül tud mellettük lenni a nagycsalád ebben az időszakban. Úgy éreztem, hogy szeretném ezt a szemléletmódot a magyar édesanyák számára is elérhetővé tenni”. A közösségi médiában futott bele a kezdeményezésbe, mivel ramen-étterem tulajdonos is a családjával, így a feedje tömve van ázsiai tartalmakkal. Amikor megszületett fejében a gondolat, hogy ennek idehaza is platformot teremtsen, akkor azokat a szakembereket kereste meg, akik őt magát is segítették és akik egyhangúlag támogatták a kezdeményezést. Ördögh Csilla és Csomós Patrícia hasonló gondolatok mentén képzelték el a szülés utáni időszak támogatását – így egy régóta érlelődő közös álom válhatott valóra.
„Itthon az az alapvetés, hogy szövődményes szülés után 48-72 órát lehet kórházban az édesanya a szülés után. A rövid kórházi tartózkodás alatt az édesanyák sokszor csak alapvető információkhoz jutnak hozzá, miközben a gyermekágyi időszak valódi kérdései gyakran otthon, egyedül szembesítik a családokat a kihívásokkal. Ilyenkor az ember a családjára vagy a közösségi médiára tud alapozni. Utóbbi pedig a végletek tárháza, szakmailag pedig többnyire nem megalapozott. Szükség van egy olyan kapaszkodóra, ami a terhesgondozáshoz hasonlóan végigsegíti az édesanyákat és családjukat a gyermekágyi időszakon, mivel ekkor a legbizonytalanabbak és a legtanácstalanabbak, hogy miként is lehetne ezt az egészet jól csinálni” – magyarázta Márton Alexandra. Hangsúlyozta,
természetessé vált az édesanyák elmagányosodása a szülés utáni első időszakban, és feltételezhetően jóval több depressziós nő van, mint amennyit a pontos adatok állítanak.
Ugyanis sokan nem mennek el szakemberhez, nem kérnek segítséget, hiszen nincsenek is tisztában azzal, miben vannak, olyannyira természetessé vált ez az elszigetelt életmód. Társadalmunk erőteljesen tabusítja a szülés utáni depressziót, így nem vesszük komolyan, ha egy édesanya rosszul érzi magát miután életet adott a gyermekének.
Azért tabu, mert megingat egy kényelmes illúziót
A HOPE csapatának elsődleges célja, hogy az alapvető gondolkodást megváltoztassa az emberek fejében a gyermekágyi időszakról. Rengeteg szakirodalom szól a terhesgondozásról, a várandósságra való készülésről, és arról a bizonyos kilenc hónapról. Azonban ami a szülés után történik, már jóval kevesebb hangsúlyt kap idehaza. Pozitív változás ugyanakkor, hogy a Z generáció számára az öngondoskodás már sokkal természetesebb, holott valójában mindenkinek járna. A korábbi generációk számára ez még közel sem így volt, még a milleniálok számára is nehézséget jelent segítséget kérni. Különösen igaz ez, ha fizetett támogatásról van szó, azonnal érkeznek a támadások, hogy az illető miért szült gyereket, ha az egy bébiszitter neveli fel. Úgy fogalmazott: „A közmegegyezés jelenleg az, hogy ha az ember gyermeket vállalt, akkor annak velejáróit is vállalta, kutya kötelessége lehajtott fejjel tenni a dolgát. Na de megbeszélte velünk bárki is, hogy mivel jár mindez, és mik a feladatok? Nem. Mert arról beszélünk, hogy milyen cuki a kisbaba, arról viszont nem, hogy az édesanyák hogyan érezhetnék jobban magukat a bőrükben”. A HOPE célja éppen az, hogy erről a hiányzó beszélgetésről teret nyisson.
Ördögh Csilla szerint azért lehet 2026-ban is tabusított téma a posztpartum depresszió, „mert ez a jelenség túl sok kényelmetlen igazságot hoz fel egyszerre egyéni, orvosi és társadalmi szinten. A posztpartum depresszió jelensége egy kicsit mindannyiunkról szól, mert megmutatja azokat a vakfoltokat, amelyek mentén a nőkről, az anyaságról és a gondoskodásról gondolkodunk”. Mint mondta, szembemegy az anyaság idealizált elvárásaival és azzal a mélyen beágyazott anyasági mítoszrendszerrel, amely még ma is erősen jelen van a közgondolkodásban.
Megingatja azokat a kényelmes illúziókat, hogy a nők anyaságra születtek, hogy a gondoskodás, az öröm, az önfeladás természetes és végtelen erőforrás számukra, hogy az anyagi függés rendben van, hogy az anyai szív mindent elbír, vagy hogy a háztartás és a láthatatlan munka magától értetődő kötelesség. Ide tartozik az is, hogy a fájdalmat ki kell bírni – legyen szó szülésről, menstruációról –, hogy nem illik panaszkodni, a szexualitás kötelesség, nem élvezet, és egyszerre feleljünk meg egymásnak ellentmondó elvárásoknak.
Meglátása szerint ezek mentén az anyákat gyakran bántják és hibáztatják, ha nem felelnek meg az aktuális normának. Míg a kultúránk még mindig azt üzeni, hogy az anyaság egyszerű, a boldogsággal és a beteljesüléssel egyenlő, a posztpartum depresszió ezzel szemben arra világít rá, hogy az anyává válás mélyen ambivalens folyamat: átalakít, áldozatokkal jár, időnként szenvedéssel, elidegenedéssel kísért. Hangsúlyozta: „A depresszió nem gyengeség, hanem jelzés: arra mutat rá, hogy az érzelmi terhelés meghaladja az aktuális megküzdési kapacitást”.
A női ciklus mint zavaró tényező
A tabusítás mellett a megbélyegzés okoz még jelentős problémát idehaza. Elterjedt tévhitté vált például az is, hogy aki császármetszéssel hozza világra gyermekét, az valójában nem is szült. Lenézik a császáros édesanyákat, azzal bélyegzik meg őket, hogy a könnyebb utat választották. Márton Alexandra is így adott életet mindkét gyermekének, és bizton állíthatja, egyáltalán nem volt könnyű vagy zökkenőmentes folyamat. Úgy véli, legyen szó bármilyen fajta szülésről, de akár a menstruációról is, már kódolva van a nőkben, hogy el kell viselniük a fájdalmat, nem szabad panaszkodniuk, annak ellenére, hogy szenvednek. „A szenvedés és a fájdalom között pedig különbség van, és itt jön képbe a pszichoedukáció és a megfelelő megértés és gondoskodás” – mondja a pszichológus.
Ördögh Csilla elmondta, a női – és különösen az anyai – szenvedést történelmileg normalizálták: „ez ezzel jár”, „ezt ki kell bírni”, „örülj, hogy egészségesek vagytok”. Ezek a mondatok nem megértést, hanem elhallgattatást jelentenek. „A női tapasztalat sokáig nem számított legitim tudásnak, így például a posztpartum depresszió is láthatatlan maradt. Kényelmetlen felelősségkérdéseket vet fel családi és társadalmi szinten, ezért a kollektív védekezés gyakran szégyen formájában jelenik meg. Ez a szégyen tartja fenn a csendet, és akadályozza meg a segítségkérést. A klinikai képek mögött gyakran különböző személyiség- és élethelyzeti mintázatok húzódnak meg – perfekcionizmus, éretlen megküzdés, autoriter családi háttér –, de szerető családban is kialakulhat depresszió, például nem normatív krízisek esetén: beteg gyermek, ikrek, váratlan terhesség, súlyos külső stresszorok. Nem önmagukban ezek a helyzetek döntőek, hanem az, hogy van-e elég belső és külső megtartás a feldolgozásukhoz”.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!