Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Mindenki járt már (vagy könnyen el tudja képzelni) elhagyatott, kísérteties helyeken, épületekben, ahol a régi, hideg falak között átsüvít a szél, a huzatban megmozdulnak a rongyos függönyök, miközben zörgő, nyikorgó hangok hallatszanak az emeletről, és a félhomályban elfog a balsejtelem. Szinte természetesnek vesszük, hogy az elhagyatott helyek vészjóslóak, pedig ha belegondolunk, valójában nem kellene tartani tőlük, nincs közvetlen veszély csak azért, mert kietlenek. Akkor hát miért borzongunk tőlük mégis, miért tartjuk rémisztőnek, sőt lidércesnek, kísértetiesnek a lakatlan épületeket?
Feltették a kérdést persze a kutatók is, és első körben – pszichológiai szempontból – kijelentették: a kísértetjárta házak azért váltanak ki rettegést, mert olyan gombokat nyomnak meg az agyunkban, amelyek még jóval a házak létezése előtt, távoli emberősöknél fejlődtek ki. Ezek a riasztógombok a lehetséges veszedelemre figyelmeztetnek minket, és óvatosságra ösztönöznek. Viszont nem azért keltenek bennünk borzongást, mert egyértelmű fenyegetést jelentenek ránk, hanem azért, mert nem világos, hogy fenyegetést jelentenek-e, vagy sem.
Ez az ambivalencia pedig nyugtalansággal tölt el, és megbénít.
Már maga az elhagyatottság puszta ténye is szorongató. A kísértetházak prototípusa elszigetelt helyen áll, távol az emberektől, mint Stephen King Ragyogásában a szezonon kívüli üdülőszálloda. Azonnal átfut bennünk, ha rossz dolgok történnek, segítség csak nagy sokára érkezne, még akkor is, ha lehetséges lenne a kommunikáció a külvilággal. De a horrorfilmekben többnyire a telefonok sem működnek.
Félelmetes a „majdnem normális”
Aztán ott van a „rejtélyes völgyhatás” (uncanny valley effect), amit még Masahiro Mori japán robotikaprofesszor vezetett be az 1970-es évek elején, megfigyelve, hogy minél emberibb egy robot megjelenése, annál pozitívabban és empatikusabban viszonyulunk hozzá. Ám van egy pont, amikor már-már emberivé válik, és a reakció hirtelen erős undorrá, hátborzongató érzéssé csap át. De amint megjelenése már alig lesz megkülönböztethető tőlünk, az érzelmi reakció ismét pozitívvá válik, és megközelíti az emberi empátia szintjét. Grafikonon ábrázolva az érzelmi reakciókat, meredek csökkenést meredek növekedés követ (innen a „völgy” elnevezés).
A „rejtélyes völgyhatás” nemcsak emberi arcokra, hanem tárgyakra, helyekre is érvényes. Ha valami majdnem normális, de egy kicsit elcsúszott – például egy kihalt házban a poros padlón heverő gyerekjáték, egy halványan világító folyosó, romos iskola, kihalt falu –, akkor az bizonytalanságot kelt bennünk. Ismerős, de valami nem stimmel. Beindul az agy „anomáliadetektora”, és nem tudja eldönteni: ez biztonságos környezet, vagy fenyegető? Azonnal aktiválódik az amigdala (félelemközpont) és az insula (undor- és veszélyérzékelő), és biológiailag valódi veszélyként éljük meg a furcsaságot.
Csak fantázia kérdése, mi történik
Erre rádob egy lapáttal, ha érzékeink nem kapnak elég információt. Ha a félhomályban még furcsa zajokat (nyikorgás, kopogás, léptek) is hallani, árnyakat is látni vélünk,
agyunk készségesen kitölti a információhiányt fantáziával.
Innen már erősen emberfüggő, hogy mit élünk át. A „rozsdás ajtózsanérok nyikorognak a huzatban” hiperrealista megállapítástól a poltergeistig, a kopogó szellemek, akik „figyelnek” paranormális érzéséig terjedhet a skála – lelkialkattól függően.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!