Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Töltött már tíz percet kétségbeesetten a telefonja keresésével, és leverte a víz, hogy valahol elhagyta, aztán végül a zsebében találta? Vagy életvitelszerűen, a napirend részeként, rendszeresen keresi a kulcsait? És vajon mi történt Bruce Springsteennel, amikor több tízezres közönség előtt elfelejtette egyik legnagyobb slágerének, a már több százszor elénekelt Born to Runnak a kezdősorait? Méghozzá közvetlenül azután, hogy a dalhoz fűződő különleges érzéseiről beszélt a színpadon. A felejtés természetéről lefektetett hagyományos tudományos elképzelések szerint ennek egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie.
Egészen sokáig úgy gondolták, hogy a felejtés az entrópia elkerülhetetlen következménye. Az emlékezetformálás egyfajta rendet jelent az agyunkban, ami az idő múlásával elkerülhetetlenül szétbomlik, rendetlenséggé válik. Elég hosszú idő után az emlékek elfelejtődnek, mint ahogyan a parti sziklák is a tengerbe omlanak, az új autók darabokra hullanak, a farmernadrág pedig szétfoszlik. A felejtés tehát az információ egyszerű eróziójának eredménye, és csak az ismétlés tudja életben tartani és megerősíteni az emlékeket.
Ez a felejtés klasszikus entrópikus modellje, amely szerint az információk, például a dalszövegek megőrzése folyamatos karbantartást igényel. Ha nem használjuk, akkor elveszítjük az emlékeinket. Ezekre a 20. század eleji statikus teóriákra épültek
a magolást és ismétlést erőltető 20. századi szabványosított, merev, poroszos európai oktatási rendszerek is,
erősen kétes eredményességgel.
Nem fájlok, hanem dinamikus mintázatok
Az emlékezésről ma sokkal árnyaltabb képünk van, mint az a régi elképzelés, hogy az agy „tárolja” az emlékeket, mint valamiféle fájlokat egy merevlemezen. A modern idegtudomány szerint az emlékek dinamikus mintázatok és nem statikus objektumok. Az agy nem „archivál”, hanem optimalizál. Nem minden részletet, inkább mintázatokat, jelentést, sémákat tárol.
- Szüleink neve például nagy tárolási és visszakeresési erővel rendelkező információ.
- Egy olyan telefonszámról, amelyet csak egy pillanatra tartottunk fejben mondjuk egy évtizeddel ezelőtt, elmondható, hogy alacsony a tárolási és visszakeresési képességű.
- Annak a neve, akivel néhány perccel ezelőtt találkoztunk egy buliban, nagy lehet a visszakeresése, de alacsony a tárolási kapacitása.
- És végül, egy olyan dal szövege, amelyet már több százszor énekeltünk, de mégis makacsul rejtőzködik, nagy tárhellyel rendelkezik, ám lehangolóan alacsony visszakeresési erővel bír. De ha például valakik (mondjuk a közönség) énekelni kezdik a kezdősorokat – a visszakeresési erő azonnal újra erőre kap.
Úgy tűnik, hogy nem egyszerűen törlődnek az emlékek, hanem a hozzájuk vezető „keresési útvonal” halványodik, vagy akár más emlékmintázatok „elfedik” azt. Ez a jelenség a retrieval failure (visszakeresési, előhívási kudarc). Az emlék létezik, de nem férünk hozzá, ami „a nyelvem hegyén van” érzés klasszikus példája.
„Az emlékezet vidám fickó”
Agyunk memóriája és az emlékek előhívása annyira komplex és még mindig sok tekintetben ismeretlen folyamat, hogy teóriák sora próbálja megragadni, mi is történik valójában. Annyi bizonyos, hogy az emlékek alapja az idegsejtek közötti kapcsolatok (szinapszisok) erősségének változása, amit a szinaptikus plaszticitás ír le. Amikor átélünk valamit, azonnal idegsejtek hálózatai aktiválódnak. Ha az élmény fontos vagy ismétlődik, akkor ezek a kapcsolatok megerősödnek (long-term potentiation) és tartós emlékké formálódnak. A hosszú távú tárolás azonban nem egy helyen, hanem elosztva történik az agykéreg különböző területein (például a látvány a látókéregben, a hangok a látókéregben). Tehát egy emlék inkább egy elosztott neuronhálózati mintázat, nem egy konkrét „fájl”.
Na és persze elő kellene hívni azokat, […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!