Hirben.hu Hírben jók vagyunk! „A szükség nagy úr, azt kell enni, ami van” – így szólhatott a Homo sapiens legalább 200 ezer éves történetében a kényszerű vezérelv. Nem véletlenül kezdtek azonnal növényeket termeszteni és állatokat tartani az emberek, amint a kellemesebbé és szokatlanul egyenletessé váló éghajlat ezt megengedte 8-10 ezer évvel ezelőtt és telepedtek le megalapítva az első falvakat, városokat. Ettől kezdve – ha csak nem volt katasztrofálisan rossz a termés – már lehetett felesleget felhalmozni, előre tervezni, feljebb lépni a motivációk Maslow-piramisán és kulináris élvezetek felé kacsintgatni.
Mégis jó sokáig kellett várni, mire rögzítették a történelem ma ismert legrégebbi ételreceptjeit. Nem azért, mert nem léteztek ilyenek, hanem azért, mert szájhagyomány útján öröklődtek. Ezért is állnak nagy becsben azok az időszámításunk előtt 1730 körül készült ékírásos mezopotámiai (babiloni) agyagtáblák, amelyek már 1911-ben a connecticuti Yale Egyetem Babiloni Gyűjteményébe kerültek, de először csak egy 1985-ös Yale-kiadványban jelentek meg nyilvánosan „Korai mezopotámiai varázsigék és rituálék” címmel. A táblákat végül a francia Jean Bottéro ókori közel-keleti történész fordította le a német Reallexikon der Assyriologie asszirológiai enciklopédiába. Akkor derült ki, hogy a táblákon nem rituális gyógyszer-, hanem kulináris receptek szerepelnek. Igaz az ételeket ehetetlennek nyilvánította. A közelmúltban azonban felülvizsgálták az ősi főzési útmutatókat, és meg is főzték azok egy részét.
Főzőcske, de okosan!
A legteljesebb táblácska 25 receptet tartalmaz: 21 húsételt, három zöldséges-húsos ételt és egy húsmentes levest. Az egyik legegyszerűbb receptje mindössze két sorból áll: „Húsleves. Vegyél egy kis húst. Készítsd elő a vizet. Adj hozzá egy kis zsiradékot. Egy kis … [a szó ismeretlen], összezúzott póréhagymát és fokhagymát, és sima shuhutinnut”. Még azt sem határozza meg a recept, hogy milyen húst kell használni. Feljegyzések szerint azonban szárnyasok, juh és szarvasmarha jöhetett szóba. Utóbbi csak kivételes alkalmakkor. Sok összetevőről a mai napig nem tudja senki, hogy mi fán teremhetett. A rendszeresen emlegetett shuhutinnu például lehetett hagymaféleség, esetleg fűszernövény, de akár gyökérzöldség is.
Vagy ott a bárányragu (pörkölt?): „Húst használunk. Vizet készítünk. Zsírt adunk hozzá. Finomszemcsés sót, szárított árpalepényt, hagymát, perzsa mogyoróhagymát és tejet adunk hozzá. [Összetörjük] (és hozzáadjuk) a póréhagymát és a fokhagymát.”
Egy húsmentes levest is kínáltak: „Elámi leves. Húst nem használunk. Vizet készítünk. Zsírt adunk hozzá. Kaprot, kurrát, koriandert, póréhagymát és vérrel kötött fokhagymát, megfelelő mennyiségű aludttejet és (több) fokhagymát. Az (étel) eredeti neve Zukanda.”
Ennyi. Nem vádolhatók szájbarágós, szószátyár didaktikával a szerzők, meg sem próbálják a szakácsok kezét fogni, csak eléjük hányják a hozzávalókat.
Nincs miért finnyáskodnunk
Elsőre meghökkentőnek tűnhetnek a mezopotámiai kulináris táblák énekesmadárral töltött pitéi, főtt rágcsáló ragui, vagy a vérrel megbolondított levesek. De nem lehetünk ennyire sznobok és finnyásak, amikor a „nagyon fejlett” 21. században a csúcsgasztronómia puccos báltermében bársonyosan bérelt helye van a pacalnak, ami ugyebár a szarvasmarha kérődzéshez használt előgyomrából készülő, frottírtörülközőt idéző ételalapanyag.
Sorok között kell olvasnia, aki rekonstruálni szeretné és el akarja készíteni ezeket az ősi étkeket. A Yale Egyetem gasztrokutatói például úgy értelmezték az ékírásos kovászos kenyér (bappiru sörkenyér) receptet, hogy a megkelesztett tésztát 12 órán át hűtőszekrényben (!) tartották, majd közepesen forró, légkeverős sütőben (190 Celsius fokon) sütötték körülbelül 20 percig, és amikor […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!