Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A beszélgetésben szó volt arról,
- miként traumatizálhat egy életre egy nagyapai jótanács,
- negyven év lelki érzéstelenítés után fájhat-e a meggyilkolt családtagok hiánya,
- a trauma kényszerített elhallgatása hogyan hat generációkon át,
- mi volt az az egy dolog, amit nem vehettek el a haláltáborok foglyaitól,
- és hogy pszichológusként lehet-e gyógyítani a holokauszt sebeit.
Mit jelent a transzgenerációs trauma?
Tulajdonképpen bármilyen viselkedésminta, szokás, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől kaptunk. Karinthy a Tanár úr kérem-ben nagyon szemléletesen és frappánsan írja le: értetlen fiának egy matematikai példát akar elmagyarázni, amit viszont maga se ért. Beugrik neki, hogy apja ugyanígy ült le mellé anno és próbálta megértetni a példát, úgy, hogy már ő se értette. Fejbe kólintja a fiát, épp úgy, ahogy apja is tette vele évtizedekkel azelőtt. Ettől megkönnyebbülve, vígan ugrik fel, átadva a családi örökséget fiának: immár hordozza ő.
Vagyis a transzgenerációs folyamat során egy életút alakulása ismétlődik a következő generációban. A szüleinktől viselkedésmintákat kapunk, ők pedig azt adják tovább, amit kisgyerekként ők „tanultak” a szüleiktől. A szorongás ragadós: ahogy megfogjuk a gyerekünk kezét, megérzi a mi feszültségünket;
a minta nem a szavakon keresztül közvetítődik, hanem tudattalan szálakon, gesztusokon, helyzetekre való reagálásokon, sőt, a bőrünkön keresztül is.
A transzgenerációs jelenségre már Szondi Lipót is felfigyelt: azt feltételezte, hogy a létezik egy családi tudattalan: amit az őseinktől genetikailag örökölünk, az tudattalanul befolyásolja sorsunkat. Kutatásai során több száz házasságot elemzett, és kimutatta, hogy a családi tudattalanból eredő választások generációkon át ismétlődhetnek. A családi tragédiák, veszteségek is ugyanígy öröklődnek, legyen szó háborúról vagy kitelepítésről.
Mennyire specifikus ez a holokauszt esetében?
A különféle társadalmi traumák mindenkire hatással vannak, aki azokat átélte. A transzgenerációs traumaátadást kutatták a szovjet katonai nemi erőszak, az ukrajnai holodomor éhínség, vagy az örmény és ruandai népirtás kapcsán is.
Magyarországon pár éve Bakó Tihamér és Zana Katalin vezették be a transzgenerációs atmoszféra fogalmát: azt írják be, hogyan történik az élmények szavak nélküli átörökítése. A modell nem csak abban segíthet, hogy a múlt történései hogyan hatnak ránk, hanem abban is, hogy a csoportszinten való traumatizáció hogyan határozza meg a jövőnket.
Súlyos társadalmi traumák túlélőinek esetben a trauma integrálása meghaladhatja az egyén feldolgozási kapacitásait. Például eltávolodik a felfoghatatlan realitástól és saját érzéseitől, és egy sajátos lélektani teret teremt, amiből kizárja a megemészthetetlen történéseket. Ha pedig a traumatikus élmény feldolgozása elmarad, mert a társadalmi közeg nem támogatja, elnyomja az arról való beszédmódot, akkor a traumatizált élményvilág állandósul, és a következő generációk is bevonódnak. Pszichológusként segítettem valakit, akinek a nagyapja mindig azt tanította, hogy
iskolába menet a járda közepén menjen, különben behúzhatják egy kapualjba vagy egy kocsiba.
Az illető még felnőttként is szorongott, amikor nem tudta ezt teljesíteni.
Sok túlélő évtizedekig hallgatott az átéltekről. György Péter, a nemrégiben elhunyt esztéta a nem-beszélést a „ holokauszt néma privát emlékezetének ” nevezi Lépcsőházi katarzis című könyvében. Azt írja, a gyerekek azt hitték, hogy békés életükben minden a legnagyobb rendben van, „holott a trauma, némán bár, de jelen volt.” Hogy működött ez az elhallgatás?
Az én édesapám sohase mondta el, hogy Auschwitzban hogy sérült meg a lába. Aztán egy irodalmi folyóiratban megírta. Édesanyám, Virág Teréz pedig, amikor az ő édesanyja visszajött Ravensbrückből alig negyven kilósan, és beszélni szeretett volna az ott átéltekről, úgy reagált: ne beszéljünk róla, örüljünk, hogy vége és együtt vagyunk. Anyám később úgy fogalmazott, hogy negyven év „lelki érzéstelenítés” után kezdett neki fájni a meggyilkolt családtagok hiánya. Az újpesti apai rokonságból senki sem élte túl Auschwitz borzalmait.
Ezt a hallgatást választotta évtizedekig a 2023-ban elhunyt Fahidi Éva is, akit 18 évesen hurcoltak el Auschwitzba, ahol többek között húgát, édesanyját és édesapját is elvesztette. Közel 60 év múlva látogatott el Auschwitzba és kezdett el élő tanúként mesélni az ott történtekről.
Hogyan súlyosbítja a családi titkokat a társadalmi szintű elhallgatás?
Nehéz, ha nem lehet az átélt traumákról nyíltan beszélni, azt elgyászolni. Az én gyerek- és fiatalkoromban a zsidó szót ki se lehetett mondani, a Holokauszt szót sose hallottuk. Az elhallgatás pedig több generációra is kihat.
Vikár György, a magyar pszichoanalízis és gyermekpszichológia meghatározó alakja írta, hogy a háború után felnőtt zsidó nemzedék egy második homokzsákot cipel a vállán. Ebben volt a zsidó identitás kommunizmus alatti elfojtása és marginalizálása, vagy a holokauszt ködösítése.
Amikor a társadalom (például a Kádár-korszak idején) kollektív amnéziát kényszerít ki, a túlélő azt tanulja meg, hogy a története nemkívánatos vagy veszélyes.
A szülő nemcsak a saját fájdalma miatt hallgat, hanem azért is, mert meg akarja védeni a gyereket a külvilág megbélyegzésétől. A gyerek érzi ugyan a feszültséget, látja a megmagyarázhatatlan könnyeket vagy reakciókat, de mivel a társadalom sem ad szavakat a történtekhez, azt hiszi, a családban van valami hiba. Ez mély bizalmatlansághoz vezet a külvilág felé.
Miben különbözik a holokauszt első, azaz túlélő generációjának és a másod- vagy harmadgenerációnak a hozzáállása?
Az 1960-es évek végén figyeltek fel a túlélő családok sajátosságaira kanadai kutatók, majd világszerte megkezdődtek a generációkra vonatkozó kutatások. Erős Ferenc szociálpszichológus, édesanyám jó barátja írja, hogy a túlélő szindrómáira jellemző a szorongás, a félelmi reakciók, alvászavarok, kínzó álmok, krónikus depresszió, míg a másodgeneráció gyakran úgy viselkedik, mintha maguk élték volna át az üldöztetéseket. Ambivalens viszonyuk lehet a gyermekeikhez: a holokauszt alatt elvesztett gyermeket például az újonnan születőkben akarták pótolni, gyakran például az elhunyt nevét adva a gyermeknek.
Görcsösen ragaszkodhattak a gyerekekhez, és például a kamasz leválási kísérlete a másodgenerációsokat a szülei, rokonai elvesztésére emlékeztette. A harmadik generáció, vagyis a túlélők unokái kevésbé tűnnek már traumatizáltnak és jobban beillesztik nagyszüleik, dédszüleik traumáit az életükbe. De számukra a történelmi változások miatt is magától értetődő már a zsidó identitás. Az én unokáim például már egész pici koruktól tudják, hogy zsidók.
Erős Ferenc alapvetése volt, hogy a magyar történelem nagy traumái (Holokauszt, 1956, Trianon stb.) után a társadalom és az egyének gyakran a tudatból való kiszorítást (elfojtást) választották túlélési stratégiaként. Az elbeszélhetetlen trauma kiszorul a tudatból, de tünetként, szorongésként ott marad a következő generációkban.
Milyen módon adódik át a trauma?
Békés Vera és szerzőtársa, Claira J. Starrs írják a Holokauszt nemzedékei című kötetben, hogy a trauma átadása a következő nemzedéknek nemcsak explicit módon, a történetek elmesélésével, hanem nonverbális üzeneteken keresztül is történik. Sőt, a gyerek a nonverbális információt még erősebben szívja magába. A szülő folyamatosan közvetít valamit a gyereknek: hogy a világ például fenyegető vagy biztonságos hely-e.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!