Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Posztapokaliptikus művek és filmek sorában kényszerülnek emberek (vagy akár az egész emberiség) a föld alá, azért, mert odafent a bolygó élhetetlen, halálos UV-, vagy radioaktív sugárzás, pusztító éghajlat, vagy mérgező levegő teszi lehetetlenné a felszíni létezést. Kérdés azonban, hogy képesek lennénk-e huzamosabb ideig a föld alatt élni a valóságban is? Fenn tudnának-e maradni föld alatti emberi közösségek kataklizma esetén? Egyáltalán: reális lehetőségnek számít, hogy a föld alá bújjunk, ha már a felszínen nem tudunk boldogulni?
A bizonytalan jövőt ígérő klímaváltozás, környezetpusztítás, légszennyezés, vagy éppen az újra (minket is) fenyegető atomcsapások korában nem feltétlenül fantáziáló disztópikus gondolatkísérletek ezek. Már csak azért sem,
mert az emberek élettere már régóta nem csak a földfelszínre korlátozódik.
Mielőtt megalakultak volna az első települések és az első épületek 8-9 ezer évvel ezelőtt, például a mai Törökország területén feltárt Çatal Höyükben, a vándorló emberek természetes menedékekben, például barlangokban húzták meg magukat. A sziklák közé, vagy akár a föld alá is benyúló terekben viszonylag biztonságban voltak az időjárás viszontagságaival és a ragadozókkal szemben. Valószínűleg ezek a sok tízezer éves emlékképek is közrejátszhattak abban, hogy már időszámításunk előtt sok száz évvel föld alatti városok sorjáztak közép-Anatóliában.
Közülük az egyik legnagyobb Derinkuyu, amelyet 1963-ban fedezett fel egy helyi lakos, miközben pincéjét bővítgette. A régészek először nem hittek a szemüknek: nem kevesebb, mint 445 négyzetkilométeren terül el, 18 szint mélyen a puha vulkáni tufába vájt város, ahol akár 20 ezer ember is élhetett rövidebb-hosszabb ideig.
Szállásokat, főzőhelyiségeket, étkezőket, iskolákat, élelemraktárakat, bor- és olajpréselő helyiségeket, de még istállókat is kialakítottak,
és szinte minden rendelkezésre állt, amire csak szükségük lehetett a túléléshez.
Még egy öt kilométeres alagutat is fúrtak a közeli föld alatti testvérvároshoz, Kaymaklihoz.
Valószínűleg a sorozatos támadások miatt először ideiglenes menedéknek kezdték építeni az időszámításunk előtti 8. században, majd az évszázadok alatt komplex föld alatti labirintusvárossá bővítették, amelyet már nem csak veszély idején, hanem állandóan is laktak, olyannyira, hogy Derinkuyu csak száz éve, 1923-ban néptelenedett el és tűnt el pár évtizedre a feledés homályában.
Úgy tűnik tehát, hogy komoly hagyományai vannak a föld alatti életnek, és ha nyomasztónak is hathat a vakondvilág, azért akad pár előnye is. Például az, hogy a föld alatti építmények kevésbé érzékenyek a természeti katasztrófákra, vagy éppen a robbanásokra. Ezért is épült sok tízezer légopince szertea világon a világháborúk és a 20. század második felében fenyegető hidegháborús pánik idején. Nem érzékenyek az ingatag és kiszámíthatatlan időjárás szeszélyire sem, ezért a föld alatti terekben többnyire állandó a hőmérséklet, emiatt pedig kevesebb energiát is igényel az ottani élet.
Jól hangzik.
Na de mi van a létszükségletekkel?
Például a vízzel? Akármilyen meglepő is, de odalenn a víz nem probléma; a föld édesvizkészletének majdnem egyharmada ugyanis föld alatti vízrétegekben lapul, amelyet folyamatosan pótol a talajon átszivárgó csapadék. A földréteg ráadásul meg is tisztítja a benne átcsorgó vízet, és már korai módszerekkel is ki tudták nyerni. Már az ősi Derinkuyu underground labirintusában is számtalan kútforrás volt, ha pedig ellenség fenyegetett (és a már akkor is kedvelt, alattomos ostromcsapástól, a kútmérgezéstől kellett tartani), a vízforrásokat le is tudták zárni.
Elegendő levegőhöz jutni azonban már nem ennyire egyszerű. Lefelé ugyanúgy fogy, mint felfelé, és ahogy a tibetiek és az Andok magaslatain élők alkalmazkodtak a „vékonyabb”, kevesebb oxigént tartalmazó levegőhöz (több sejtekhez oxigént szállító hemoglobint termel a hegyi emberek szervezete),
úgy a föld alá szorult embereknek is elkelne az efféle képesség.
Derinkuyuban légaknák szállították az oxigént a korabeli city mélyrétegeibe, de az atombunkerek tervezésénél is kulcskérdés volt a friss (?) levegő, ezért, nem volt más lehetőség, mint légnyílásokkal, a szabad ég alól lehozni az éltető gázelegyet, akármilyen cudarok is a felszíni körülmények. Szűrők garmadájával reméltek túlélni egy globális atomháborút, szerencsére nem kellett élesben tesztelni, vajon tényleg működik-e.
Tegyük fel, hogy van víz és levegő is.
Azért enni is kellene valamit
Nem tudni pontosan, hogyan […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!
