Táblagépre cserélte a kapuskesztyűt, Valenciában él, és BL-győztes játékosokkal üzletel az ex-újpesti

Az egyik fotón a kétszeres Bajnokok Ligája-győztes Marc Bartra. A másikon a spanyol teniszkirály, Rafael Nadal. A harmadikon hazánk jelenlegi legjobb teniszezője, Marozsán Fábián… 

Ami közös a képekben, az a sztársportolók mellett álló Tyukász Péter személye. A korábbi NB I-es futsaljátékos, aki nagy pályán is megfordult és bizonyított, tavaly nyáron akasztotta szögre a kesztyűjét és költözött párjával Valenciába. A kapusból lett grafikus története igazi sikersztori. Visszavonulásához közeledve szeretett bele a sporthoz kötődő, a közösségi médiákban egyre több klub és játékos által használt grafikák készítésébe, mostanra pedig olyan szintre ért, hogy külföldön, vállalkozóként él a műveiből, miközben megannyi sztársportolóval dolgozik, és dolgozhat együtt – a két szerelem, a sport és a grafika ötvözésének köszönhetően. 

Gyerekkoromtól a futball világában éltem, mai napig benne vagyok a fociban, és a meccsek mellett mindig is imádtam a mögöttes tartalmakat, a háttérsztorikat. Hogy ki, hogyan érkezik egy mérkőzésre, előtte hol alszanak, hogyan hangolnak, meccs után pedig miként regenerálódnak, vagy épp kapcsolódnak ki. Nyilván az a legfontosabb, ami a pályán történik, de nagyon szeretem megmutatni azt is, mi minden történik a háttérben – erre törekszem a munkáimmal is

Hirdetés

– mesélte ars poeticájáról a 35 esztendős szakember, akivel a IV. kerület egyik kávézójában ültünk le beszélgetni közvetlenül az ünnepek előtt.A karácsonyt megelőző napokban kifejezetten sűrű időszakot élt hazalátogatva, tucatnyi találkozó és tárgyalás közt szakítva időt az Indexre. 

A valenciai életről eddig megannyi pozitív tapasztalata van. Noha az albérletárak jelentősen magasabbak, mint idehaza, az élet többi szegmense nem feltétlenül drágább. Egy vasárnapi nagy bevásárlásnál például szépen kiegyenlítődnek a tételek, a gyümölcs olcsóbb, a péksütemény és a hús valamivel talán többe kerül nagy általánosságban, mint idehaza. 

A másik dolog, amiért hálás a sorsának, hogy hétről hétre járhatja a spanyol élvonalbeli és másodosztályú bajnokikat. Apróság, de jelenlegi albérlete épp arra a kikötőre néz, ahol a 2010-es években a valenciai Formula–1-es Nagydíjat is rendezték, a sport ilyen apróságok mentén is visszakacsint a hétköznapjaiba. 

Az októberi, több mint kétszáz halálos áldozatot követelő ítéletidő és áradások idején is a városban tartózkodott. Igaz, a vihar epicentruma tőlük kilométerekre volt. Az életük közvetlen veszélyben ugyan nem volt, a pusztítás mértéke azonban így is sokkolta. 

Néztem én is, tudtuk, hogy jön a vihar. Ahogyan a helyiek is tisztában voltak vele. A gond az volt, a hatóságok későn adták ki a riasztást. Emlékszem, azt hittük, háború van, vagy ilyesmi, amikor megszólalt a telefonom, a páromé, majd hallottuk, hogy az utcán is sorra szólalnak meg a mobilok. Sokan még elindultak haza a munkahelyükről, vagy egy gyors bevásárlásra, hogy belefér. Nem fért. Szerencsére én is csak videókat láttam arról, ahogyan az egyik pillanatban még szinte száraz utcát percek alatt méter, másfél méter magas vízáradat önt el. Sokan vesztették az életüket úgy, hogy olyan fedett helyre menekültek, ami pinceszinten volt, esetleg bementek egy mélygarázsba, és onnan már nem volt kiút.

Szabályosan megdöbbentette, milyen állapotok maradtak az áradás után. A reptérre vezető út mentén például napokkal később is ott álltak a megrongálódott, a szalagkorlátra vagy épp a fákra csavarodott autók. A mentést és a helyreállítást sok helyütt a katasztrófaturisták hátráltatták, ugyanakkor az önkéntesség, a karitatív akciók mértéke példás volt. A város metróvonalain december elején állt csak helyre a forgalom. 

Mindenki azon dolgozik, hogy a veszteségek ne legyenek ennél is nagyobbak, a város készül a tavasz végi turistaszezonra, és biztos vagyok benne, hogy április-május magasságára az utcákon nyoma sem marad a történteknek. Más kérdés, hogy az emberek, főleg, akik el is vesztették valakijüket, mikorra heverik ki mindezt. Ha egyáltalán sikerül nekik valaha is… 

Tyukász még a futsal NB I-ben szereplő Újpest FC játékosa, valamint kapusedzője volt, amikor szabadidejében elkezdett a grafikákkal foglalkozni. Mint meséli, mindent autodidakta módon sajátított el, egyetlen kurzuson, online tanfolyamon sem vett részt. Letöltött néhány applikációt  az iPadjére, aztán uccu neki, elkezdett gyakorolni velük. 

„Amikor elértem egy olyan szintre, amit akkori fejemmel vállalhatónak éreztem, elkezdtem keresni sportolókat, akik fel is használnák a munkáimat. Eleinte egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ebből egy teljes értékű állás lehet, főleg azt nem, hogy Valenciában, Spanyolországban teremthetek vele egzisztenciát – mondta az első lépésekről. – Egyszerűen örömöt szerzett, hogy más számára is hasznos képek készülnek. Innen jutottunk el odáig, hogy mára menedzserekkel, klubokkal, illetve sokszor közvetlenül játékosokkal együttműködve 35–40 sportoló közösségi médiás megjelenéséért felelek, hívhatom őket ügyfeleimnek.”

Az első időszakban az NB III-ig, NB II-ig jutott volt játékostársak mellett az Újpestről épp Valenciába, az anno a La Ligában szereplő Levantéhoz igazolt Enisz Bardi pályafutása jelentett számára kiindulást. Az északmacedón válogatott középpályással még Magyarországon kötött barátságot, később pedig többször járt nála vendégségben Spanyolországban és pályafutása jelenlegi állomáshelyén, a törökországi Trabzonspornál is (először Bartrával is itt került kapcsolatba). 

Eleinte nehéz elérni, hogy ne a rajongói skatulyába tegyenek

– jegyezte meg az első időszak nehézségeiről.

„Hogy ne azt gondolja egy játékos, hogy én egy szurkoló, egy fan vagyok, akinek ő a kedvenc játékosa, hogy csak egy mezt vagy aláírást akarok. Vagy tényleg csak beszélgetni szeretnék vele. Ebből nagyon-nagyon nehéz volt kitűnni és kitörni, még úgy is, hogy szerencsére az első másodpercekben sikerült felismernem ennek a veszélyét. Igyekeztem nem traktálni soha egyik futballistát sem, már csak azért sem, mert ha nem is ilyen szinten, de voltam annyit a helyükben, hogy el tudjam képzelni, mennyiféle megkeresést kaphat, akár csak egy képért, aláírásért, bármiért. Ehelyett igyekeztem mindenkinél nagyon világosan lefektetni a kereteket, hogy ez részemről egy munka, egy szolgáltatás, mint ahogyan egy hajvágás is az. Jó, ha közben beszélgetünk, közvetlenebb kapcsolat alakul ki, de nem a barátkozás az elsődleges cél, hanem az, hogy kettőnk együttműködéséből szülessen valami értékes, ami által neki, nekem és a szurkolóknak is jobb lesz.”

Mint mesélte, akár NB I-NB II-es szinten is óriási a szórás a futballisták hozzáállásában. Egy idő után nem is ő kereste az ügyfeleket, hanem a csapattársaiknál látott grafikák reményében a futballisták fordultak hozzá. Sokan viszont azt gondolták, ez nem egy szolgáltatás, amiért fizetnének is, inkább amolyan rajongói ajándék, amit megérdemelnek. Mások egyáltalán nem érezték úgy, hogy szükségük lenne hasonlóra, annak ellenére sem, hogy akár több ezres, vagy tízezres követői bázissal rendelkeztek Instagramon, vagy az idehaza ebben az időszakban igazán elterjedő TikTokon. Ez a kettőség tapasztalatai szerint most is jelen van a magyar piacon, noha egyre több sportoló jön rá, szükség van egyfelől hivatalos oldalra, másfelől ezeken professzionális tartalmakra ahhoz, hogy a szurkolóit, vagy épp a szponzorokat megfelelően ki tudja szolgálni.   

Az akkor még Hollandiában légióskodó, azóta már Lengyelországban a Wisla Kraków-ban játszó Kiss Tamás volt az első ügyfele. A következő komolyabb partnere aztán az Egyesült Államokban légióskodó Gazdag Dániel lett, ezzel párhuzamosan pedig az élvonalban Újpesten, Pakson, Kecskeméten, és az NB I-be az idén nyáron feljutó Nyíregyházánál tudta egész hamar megvetni a lábát a szolgáltatásával.

Eleinte úgynevezett matchday-képeket készített, aztán egyéni megállapodások mentén egyre több grafikája született évfordulók, jubileumok kapcsán. Menedzserek kértek játékosaik köszöntésére születésnapi vizuálokat. Menet közben pedig a közösségi felületeken egyre nagyobb népszerűségnek örvendő rövid videók készítését is kitanulta, így bővítve a portfólióját.