Október 24-én Toulonban melegítve aligha gondolták a női kézilabda-válogatottunk tagjai, hogy a következő két órának szűk két hónappal később, az Európa-bajnoki bronzmérkőzésen is jelentősége lehet. A mieink aznap tizennégy éves átkot megtörve kerekedtek felül – igaz, csak barátságos mérkőzésen, a franciákon. Méghozzá úgy, hogy a házigazda a találkozó egyetlen percében sem vezetett. A magyar csapat izgalmas végjáték után 30–27-es győzelmet aratott, és bebizonyította, koncentrált, ám a maga módján mégiscsak felszabadult játékkal képes meglepni egy ilyen nívójú, az elmúlt évtizedben egyértelmű mumusnak számító riválist is.
Norvég átok a franciákon?
Bécsben Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány is egyből erre a találkozóra gondolt, mikor meglátta, a franciák ellen kell megvívjuk a bronzcsatát. A tréner azt hangsúlyozta a szombati médianapon, az októberi csatából önbizalmat és erőt meríthetünk. Még akkor is, ha pontosan tudják a lányok, egyetlen, felkészülési mérkőzésen aratott sikertől még nem leszünk a párharc esélyesei. Hogyan is lehetnek, hiszen a naptári év még így is jóval több örömöt hozott a franciáknak a két csapat összecsapásai után. Az olimpiai nyitómérkőzésünkön 31–28, az októberi barátságos meccs visszavágóján 26–22, az Európa-bajnokság második csoportkörében Debrecenben, mindössze öt nappal ezelőtt 30–27 lett a javukra. A találkozókra azonban egytől egyig jellemző volt, hogy nagy csatára tudtuk kényszeríteni a papíron sokkal jobb erőkből álló gallokat.
Ha önbizalmat akartunk meríteni, az októberben megnyert találkozó mellett a történelem több szempontból is a mieink oldalán állt: az eddigi 57 találkozón 31 magyar siker, két döntetlen és 24 francia győzelem volt a mérleg. Ráadásul a magyar csapatra a legkevésbé sem volt jellemző ez idáig, hogy ha négy közé került egy Európa-bajnokságon, akkor csak úgy kicsúszott volna a kezéből az összes érem. Női válogatottunk történetében – no és az Európa-bajnokságok 1994 óta íródó históriájában – ez volt a hatodik alkalom, hogy négy közé kerültünk. A 2000-es Eb-cím mellett négyszer kellett a harmadik helyért játszani, ezek közül az első, 1994-es alkalmat leszámítva a mieink mindig be is húzták a bronzérmet. 1998-ban Ausztria (30–24), 2004-ben Oroszország (29–25), 2012-ben pedig hosszabbításos csatában Szerbia (41–38) ellen. Utóbbi három alkalommal kivétel nélkül a norvégoktól elszenvedett elődöntős vereség előzte meg a bronzcsatát…
Hihetetlen érzés, hogy tele van a csarnok, és szerintem vasárnap még többen lesznek. Ez tényleg elnyom minden fáradtságot, csak a boldogság, az adrenalin visz minket előre. Arra a hatvan percre nekünk nincsen fáradtság. Előtte, utána lehet és van is, de arra a hatvan percre nincs
– mondta a válogatott jobbátlövője, Papp Nikoletta, amikor arról kérdezték szombaton, milyen állapotban van az együttes a kontinensviadal végéhez közeledve, az alig több mint két hét alatt megvívott nyolc mérkőzéssel a kezekben, lábakban.
24
Persze a pozitív gondolkodás nem jelenti azt, hogy ne lennének problémái Golovin keretének: a mester még szombaton is titokzatosan fogalmazott, amikor a franciák elleni debreceni meccsen megsérült Szemerey Zsófi állapotáról kérdezték. Az Eb első két hetében bravúrt bravúrra halmozó kapus mellett a csapatot pénteken is remekül mozgató irányító, Vámos Petra, a norvégok ellen Szemereyt 34 százalékos hatékonysággal helyettesítő Janurik Kinga, valamint a már két napja is kimaradt Márton Gréta triója is betegséggel küzdött, így kérdésesnek ígérkezett a játéka.
Hozz rá(nk) víg esztendőt!
Így vagy úgy, de végül a szakmai stáb minden alapembert össze tudott drótozni, így végül az említettek közül mindenki ott lehetett a keretben, a kapusok közül Böde-Bíró Blanka, a mezőnyjátékosokból pedig Juhász Gréta és Petrus Mirtill maradt végül a lelátón.
A magyar szurkolók ezúttal is megidézték Debrecen szellemét, már a csapatok pályára szólításakor hazai körülményeket idéző hangulatot teremtettek. Az újságíró-kollégákkal össze is néztünk a Himnusz alatt, annyira hátborzongató élményt jelentett, amint a tábor tagjai rákezdtek: „Hozz rá víg esztendőt!”
Az viszonylag hamar eldőlt, hogy ez a meccs nem olyan lesz, mint a touloni, az első találatot ugyanis a kezdődobást is elvégző franciák szerezték. A mieink a harmadik perc elején egyenlítettek, ekkor már túl voltunk egy Szemerey-bravúron, Kuczora Csenge találatába pedig szabályosan beleremegett a Wiener Stadthalle karzata, akkora hangorkán kísérte (1–1). A negyedik percben Klujber Katrin is megkezdte a gólgyártást, jobbátlövőnket a norvégok két napja bravúrosan kivették a játékból, meglehet, már csak emiatt is úgy tűnt, kettőzött erővel veti magát a harcba (1–2). A következő akciók az elhibázott lehetőségekről szóltak itt is, ott is, noha a franciák egyenlítettek, ezt követően közel három percig nem született újabb gól. Támadásban kissé tán idegesnek tűntünk, de a franciák is azok voltak. Az, hogy az olimpiai ezüstérmes kezek is meg-megremegtek, bizonyítja, mennyire komolyan vette a bronzcsatát mindkét fél.
„Álé, álé, Magyarországé álé!” – zengte a csarnok, miközben a kapufa Lucie Granier jobb szélről érkező lövését a kapunkba segítette, ellenben Győri-Lukács Viktória balról elengedett labdáját kifelé pattintotta a túloldalon (4–3). Tíz perc után a franciák mintha kezdtek volna lehiggadni, Szemerey újabb bravúrja nélkül meg is léphettek volna. Golovin időt kért, mi pedig a következő akcióból kiharcoltunk, Klujber balosával pedig értékesítettük is (5–4).
24
Szemerey-parádé
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!