Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A magyar férfi párbajtőrcsapat aranyérmet nyert az olimpián, miután péntek este a Tokióban hazai páston győztes, Párizsba címvédőként érkezett Japánt 26:25-re, aranytussal győzte le a telt házas Grand Palais-ban. Az utolsó találatot adó, egyéniben már olimpiai ezüsttel is rendelkező Siklósi Gergely a francia fővárosban adott exkluzív interjút az Indexnek.
Elmesélte…
- mi volt a legnehezebb a kvalifikációs időszakban;
- hogyan hatott rá, és érzése szerint hogyan hatott az ellenfeleire a Grand Palais hangulata;
- miért nem érezte eleinte igazán olimpiai helyszínnek a pástokat;
- mekkora előnyt jelent számára vívás közben, hogy az ott használt párbajtőr mellett valódi fegyvert is fogott már a kezében;
- és mit tűzött ki célul maga elé a következő négy évre.
Boldog?
Lehet, hogy ez két nappal a verseny után a hangomon még nem feltétlenül hallatszik, de abszolúte. Tokió óta erre készültem, nem lepődtem meg, hogy sikerült, bár voltak rizikós pillanatok az évek alatt. Most, hogy az út végén vagyunk, úgy érzem, kicsit megpihenhetek végre. Már részben el is terveztem, mi lesz az olimpia utáni program. Egyszóval a kérdésre: igen. Igen, boldog vagyok.
Az egyéni verseny közben úgy nyilatkozott, kifejezetten rosszul aludt mióta csak megérkezett Párizsba. Mi volt ennek az oka? Izgult?
Az egyéni verseny előtt már tudtam, éreztem, hogy nem az én versenyem. Nem a tét nyomott meg, nem az, hogy négyévente – vagy jelen esetben három év után – rendezik meg újra az olimpiát. Hanem az, hogy nem éreztem magamban a szokásos erőt. Ilyenkor egyébként is arra szoktam gondolni, ha ki is kapok, nem történik semmi. A barátnőm, a családom és a barátaim ugyanúgy fognak szeretni, most is ezt mondogattam, és a verseny után ebben is találtam megnyugvást. Tokió után azt mondtam, engem nem az egyéni kvalifikáció érdekel, az a fő célom, hogy Párizsban csapattal legyünk végre kint. Ha ez nem jött volna össze, ranglistaelsőként Koch Máté vívott volna egyedül férfi párbajtőrben idén. És ezzel nem arra célzok, hogy egyéniben ne szerettem volna győzni, vagy ne tettem volna meg mindent a páston, de az a belső tűz, ami a csapaton megvolt, és az elmúlt három évben szépen felépült bennem, az nem volt meg az egyéni alatt.
Félt a kudarctól? Vagy nem is annyira a kudarctól, mint attól, a szurkolóktól majd kap Párizs után hideget-meleget, hogy nem az ön nagy napja lett a férfi párbajtőr egyénié?
Nem, ilyesmi nem volt bennem. Az ember egy idő után megtanulja kizárni a külső elvárásokat. Mostanra már nagyon szépen megtanultam ezt. Azt kell, hogy mondjam, hogy magunknak sportolunk. Amikor már a világbajnokságon bekerültünk a nyolc közé, az nagy lépés volt az olimpiai kvalifikáció felé. Az elsődleges cél pedig ez volt. Én már ott zokogtam, pedig ott nem is vívtam a nyolcba jutásért, a srácok csinálták meg. Aztán ott volt Heidenheim, ahol megnyertük a világkupa-versenyt épp a japánok ellen, akkor vált biztossá, hogy kijutunk. Ott is zokogtam. Az olimpián ilyen nem volt. Ezzel arra utalok, valahogy tényleg nehezebb volt ez a kijutás, és valószínű érzelmileg is ezért érintett meg jobban, mint itt a helytállás. Hogyha nem lettünk volna érmesek, akkor sincs vége a világnak: olimpikonnak mondhatjuk magunkat, együtt megcsináltuk! Közösen kvalifikáltunk, és ezzel elértük, hogy mind a négyen kint lehessünk Párizsban, hárman ráadásul két versenyben is küzdve. A fő feladat az a kijutás volt részünkről, minden más, ami utána az olimpián történhetett már a ráadás kategória. Egyéniben nem sikerült az érmekért küzdenem végül, helyette csapatban, közös erőfeszítéssel jött az óriás extra, és a leginkább vágyott arany.
Olimpiai bajnokként már jobban alszik?
Leginkább nem alszom. A döntő után például hajnali háromra értünk haza. Bárhogy szerettem volna, ötnél előbb nem aludtam el, járt az agyam a nap eseményein. Nyolckor pedig már kelnünk kellett. A következő este talán öt órát sikerült pihenni egyhuzamban. De úgy vagyok vele, majd pihenek otthon, vagy szeptember elején.
Tokió után úgy fogalmazott, az énje egy része örül, hogy nem lett meg az arany, így nem kell 23 évesen teljesen új motiváció után néznie…
Már a dobogóról lefelé jövet megfogalmazódott bennem, ha olimpiai bajnok leszek Párizsban, azt nem egyéniben, hanem csapatban szeretném elérni. Azt éreztem, hogy az egyéni ezüst után hiába kaptam nagyon sok szeretetet, nem volt jó, mert nem volt kivel megosztani. Akkor csak Dancsházy-Nagy Tamással tudtunk ebben a közös örömben osztozni. Most egészen más a helyzet, sosem fogom elfelejteni, ahogyan hárman rohannak felém ünnepelve az utolsó tus után. Ez sokkal inkább volt olyan pillanat, amiért megéri minden küzdelem, minden szenvedés, mint egyéniben lehetett volna. Sokkal jobb volt közösen dobogóra állni.
A csapatverseny napján egészen más tekintete volt mindannyiuknak, mintha nem is ugyanazokat az embereket láttuk volna az interjúzónában beszélni, mint az egyéni alatt…
Én is ezt éreztem. S azt, hogy mind a négyünk megnyugodott. Főleg Andrásfi Tibi előtt le a kalappal, aki sok asszót vívott, hosszú versenye volt. A végén kétszer egy tusban kapott ki, és maradt le így az éremről. De nem látszódott rajta, hogy mindez megviselte volna, nem sajnálkozott, hanem azt mondta, majd a csapaton megszerzi, amit egyéniben nem sikerült. Volt négy napunk a két verseny között, ebből egy kellett arra, hogy megemésszük a történteket. Az azt követő két napon edzettünk, aztán rápihentünk, hogy a csapaton a kellő frissesség is meglegyen. Azt éreztem, hogy mind elhisszük, hogy ez most a mi pillanatunk kell legyen. Az utolsó este – az egyetlen ilyen estém volt Párizsban – én is nyolc órát aludtam. Kisimult arccal keltem fel, és igazából már a megelőző éjszaka éreztem, ha összejön az érem, akkor aranyérmünk lesz a végén.
Hogy mennyire kiszámíthatatlan tud lenni a csapatverseny, remekül mutatja, hogy a negyeddöntőben az első kiemelt olaszokat egyből kiejtették a kvalifikációért az utolsó pillanatig nagy harcot vívó csehek. Kazahsztán ilyen szempontból hálás első ellenfélnek bizonyult?
Igen, ha választhattunk volna, akkor szerintem mind a négyen a kazahokra szavaztunk volna.
Önre milyen hatással volt a Grand Palais hangulata? Főleg így, hogy a drukkerhad által támogatott franciákat is le kellett győzni a döntőért?
Különleges helyszín volt, de napközben nem volt igazán olimpia hangulata. Gyerekként mind úgy képzeljük el az olimpiát, hogy középen ott egy kivilágított pást, körötte pedig a teljes sötétségben ülnek a nézők, és figyelik az asszót. Nyilván a nézőszámban van eltérés, de a legtöbb versenyünk tényleg ilyen. A Grand Palais üvegteteje miatt azonban itt csak az esti asszókban volt meg ez a sötétség. Akkor viszont tényleg elképesztő volt, ezzel a két hatalmas lelátóval, és rajta nyolcezer emberrel… A japánok elleni döntőben úgy éreztem, hogy mellénk állt a közönség nagy része, és nemcsak ők, hanem a francia csapat tagjai is őszintén tudtak örülni a sikerünknek. Szerették volna, hogy izgalmas legyen a döntő, szerették volna a drámát, de így, hogy mi nyertünk egy tusra, így volt a többségük igazán boldog. Ez a közeg nekünk jót tett. Az elődöntőben a franciáknak kevésbé – sajnálom valahol Yannick Borelt, vagy Romain Cannonét, mert nagyszerű vívók, világranglista-elsőként jöttek ide, tudásukat tekintve nem véletlenül. Viszont ez a közönség szerintem inkább súlyt jelentett a vállukon. Egyszerűen az elődöntőben rajtuk volt a nyomás, mert ilyen buzdítás mellett csak ők veszíthettek. Ez jött ki asszóról asszóra, ezért lett a végére egészen nagy a különbség a javunkra.
Hogyan épült fel az olimpiai címig vezető három év? Hogy nem vált görcsös megszállottságá az ön részéről a csapatarany, ha egyszer azt mondja, már három éve fejébe vette, hogy így kell legyen?
Tokió után az első szezonban adtam időt magamnak magánéletre, tanulmányokra, miközben […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!