Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Minden bizonnyal nemcsak a sportbarátok tudják Rozsnyói Katalinról, hogy versenyzőként több mint egy évtizeden át volt tagja a válogatottnak, az 1968-as, mexikóvárosi olimpián pedig K–2 500 méteren Pfeffer Anna párjaként ezüstérmes lett. Újabb évtized elteltével edzőként dolgozott a sportágban, ahol az utánpótlásban kezdett, de a maximalizmusra törekvő, a szakmai újításokra fogékony, azokon saját szája íze szerint csavarni is képes, férje, Fábián László kivételes meglátásaival, tanácsaival rendre megtámogatott tréner gyors átmenettel érkezett meg tanítványaival a felnőttek közé. Házassága tovább erősítette kapcsolatát a sporttal, azon belül még inkább szeretett sportágával: Fábián László, a magyar kajaksport Öcsi bácsija, 1956-ban, Melbourne-ben Urányi Jánossal – K–2 10 000 méteren – a magyar kajak-kenu első olimpiai sikerét érte el. Rozsnyói Katalin versenyzői 11 olimpiai érmet szereztek, világbajnokságon és Európa-bajnokságon összesen több mint 150 (!) alkalommal léptek dobogóra.
Az idén – november 20-án, öt nappal névnapja előtt – 82. születésnapját ünneplő Rozsnyói Katalint már tavaly karácsony előtt is megkerestük kérésünkkel, hogy álljon rendelkezésre egy nagyinterjúra, amelyre némi udvarlás után mondott igent. Kisebb betegsége azonban közbeszólt, az első, majd a második időpontot is lemondta, az időből így kicsúsztunk. Nem úgy ezúttal, és pár körös, gyors egyeztetést követően sikerült megtalálni a megfelelő helyszínt és időpontot is.
„Kati nénit bármikor szeretettel látjuk vendégül” – kaptuk azonnal a választ a Magyar Kajak-Kenu Szövetségből, tekintve, hogy interjúalanyunk a sportág Latorca utcai főhadiszállását javasolta a beszélgetés helyszínének.
A szövetség székházába a megbeszélt időpont előtt érkeztünk ugyan, mégis lehetetlen volt megelőzni az autóval egyedül érkező mesteredzőt, akit – tekintve a pár nappal korábbi jeles személyes alkalmakra – virággal fogadott volt tanítványa, az olimpiai ezüstérmes Pauman Dániel, az MKKSZ módszertani központjának operatív vezetője. A sportági relikviák között helyet foglalva nagy vonalakban vázoltuk interjúalanyunknak a beszélgetés kereteit.
„Jézus, Mária! Egészen az elejéről indítunk, érdekel ez bárkit? Tényleg nincs jobb dolga, ennyire ráér? Mert sokáig itt leszünk, ha ezekről mind mesélek. Szeretek beszélni” – mondta az edzőnő, majd kezdetét vette az időutazás.
Szemelvények a 3,5 órás beszélgetésből.
Akit az állatok és a növények hidegen hagynak, arról meglesz a véleménye
„Az anyukám tökéletes volt. Szorgalmas, szókimondó ember. Varrónőként dolgozott otthon, és a közelben lakó rokonok segítségével egyedül nevelt fel. Nagyon sok időt töltöttem el a nagynénémmel és a nagybátyámmal, az unokatestvéreimmel pedig, miután egyke vagyok, testvéri kötelék alakult ki. Tízéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Apukámról addig sem volt túl sok emlékem, onnantól kezdve aztán igazából semmi, megszűnt vele a kapcsolatom, pedig a közelben élt. Egyszer indultam el meglátogatni, de pont nem volt otthon, a második feleségével meg nem volt miről beszélnünk. Talán villanyszerelő volt a foglalkozása, de ebben sem vagyok biztos. Amikor Mónival voltam várandós, és egyszer orvosi vizsgálaton jártam, elsétáltam mellettük a kórházban, mint két idegen. Onnantól kezdve úgy voltam ezzel, hogy nekem nincs is apám. A temetésére azért elmentem, anyunak viszont nem engedtem, Móni kísért el. De milyen furcsa az élet, a közelmúltban találtam meg és olvastam el azokat a leveleket, amiket apukám katonaként írt anyukámnak, és olyan szép levelek voltak, olyan szépeket írt, amiket csak azok tudnak, akik nagyon szeretik egymást, és nagy köztük az összhang. Mint amiket nekem írt Öcsi a müncheni olimpiáról, hogy mennyire hiányzok, csak rám gondol, meg ilyen szépek… Felkavaró volt, hogy a szüleim életében is volt ilyen időszak, de én ebből semmit nem láttam közöttük, semmit nem éreztem, és én sem kaptam meg gyerekként.”
„Óbudán nőttem fel, Aquincum közelében, Kaszásdűlőnél, a Kazal utcában, ami akkor vidékies környék volt. Nem voltunk tehetősek, de anyukám varrónőként mindig előteremtette azt, amire éppen szükségünk volt. Ruhát meg nem kellett venni, mindent megvarrt, nadrágot, szoknyát, de még kabátot is. Rengeteg ruhám volt, az akkori lehetőségekhez képest különösen. Már iskolásként szerettem gyakran váltani a ruháimat, ami jellemző rám a mai napig. A konyhakertben pedig eleve sok mindent magunk termeltünk, ami akkoriban természetes volt. Állandóan segítettem neki a kertben, amit kellett, még gyümölcsfánk is volt, és kisállatok is mindig körbevettek. Volt nyulam, kacsáim, a nagynénikémnél lovak, tehenek. Nekik földjük is volt a közelben, gabonát, kukoricát termesztettek. A nagybátyám egyszer ráültetett a lóra még gyerekként, hogy majd az hazavisz. Vitt is, de nem állt meg a mi házunk előtt, hiába akartam megállítani, ment tovább a megszokott útján a saját istállója felé. Nem féltem, de picit azért megijedtem, hogy akkor most mi lesz. Az istálló gerendáján aztán megkapaszkodtam, amikor odaértünk, a ló bement a helyére, én meg leugrottam, és hazamentem. A növények és az állatok szeretete egész életemre elkísért, a könyvek mellett persze, és tart a mai napig. Ezt én is örököltem, ahogy aztán örökül is hagyom a lányomnak és az unokámnak.”
„Öcsinek viszont a szülei nem engedték meg gyerekként, hogy állat legyen a háznál, pedig nagyon szerette volna. Mellettem ezt is megkapta az élettől. Gyakori visszatérő képem róla, hogy az egyik kutyát a mellkasán látom, a másikat a hóna alatt öleli éppen, a harmadik meg vágyódó szemekkel néz rá, hogy hová fér még oda hozzá. Mert nálam meg nem volt kérdés, hogy mindig voltak, vannak és lesznek kutyák, most például négy van. Sokszor fogadtam be kóborló állatokat, még azon az áron is, hogy nagyon megvisel, amikor el kell válnom tőlük az élet rendjének megfelelően… A kertben vagy a házban állandóan találni növényt, ami gondozást igényel. A mai napig szenvedélyesen ültetem a hajtásokat, pedig már régen nincs helyük, nem férnek, sokszor már nincs is kinek elajándékoznom. Ezek nálam nagyon fontos dolgok, mert például akkor is ezekből indulok ki, amikor meg akarok ismerni egy embert. Legelőbb azt nézem meg, ha alkalmam nyílik rá, hogyan viszonyul az állatokhoz, növényekhez. Hogy beszél róluk, érez irántuk valamit, észreveszi őket egyáltalán maga körül? Az állatot megsimogatja, van hozzá egy kedves szava, a növényt, ha száraznak látja, meglocsolja, keres neki világosabb vagy éppen árnyékosabb helyet? Igaz a mondás, hogy aki a virágot szereti… Bár nálam ez általánosítva a növényekre, valamint az állatokra is igaz. Akit ezek a dolgok hidegen hagynak, attól én emberként sem sokat várok, és meglesz róla a véleményem.”
„Hirtelenebbek, nyersebbek, de éppen ezért őszintébbek is a reakcióik, és ez nálam működött”
„Az iskolában kíváncsi, érdeklődő tanuló voltam, sok mindennel le lehetett kötni a figyelmemet, de ezenfelül is sokat olvastam. Sok könyvem a mai napig megvan, sőt tankönyvem is, nem engedem kidobni őket. Bedobozolva vannak valahol a garázsban, bár azt már nem tudom, hogy pontosan hol, olyan sokszor lettek átpakolva az évek során innen oda. Leginkább a történelem érdekelt már akkor is, de most is szeretem. A magyart olvastam leginkább, de a világtörténelem is foglalkoztatott, valamiért onnan a franciát éreztem magamhoz a legközelebbinek. Érdekes ilyen irányítottságú emberként megélni olyan fontos történelmi eseményeket, mint a világháború és az 1956-os forradalom, de előbbinél még nagyon gyerek voltam, így halvány emlékeim sincsenek, és szerencsére Óbuda is távol esett a nagyobb eseményektől. Így volt ez ’56-ban is. Ide leginkább csak a hírek jutottak el, sokszor késéssel és már eltorzulva, de a környék életére csak közvetve volt hatással. Azért a forradalomról már van élő emlékem is. A Császár uszodából jöttem haza éppen a társaimmal edzésről, ahová úszni jártam, a fiúk közül páran vízilabdázni is, és a Margit hídhoz mentünk a HÉV-végállomáshoz, akkor ugyanis még csak addig ment. Láttuk a hídon Pestről a Batthyány tér felé tartó tüntető tömegeket, táblákkal, hangoskodva, ami fiatalként nagyon megfogott minket, de azért nem annyira, hogy velük tartsunk. Később, amikor már lecsendesedett minden, anyukámmal elmentünk megnézni a szétlőtt Pestet. Villamos nem járt, a Margit hídon gyalogoltunk át a városba. Bennem az égő könyvek hagyták a legmélyebb nyomot. Nagyon szeretem a könyveket, sajnáltam őket.”
„Ez volt az az időszak, hogy odataláltam a rendszeres sporthoz, a vízitelepre és a kajakhoz. Nem volt iskola, valamivel el kellett tölteni az időt, és addig is megfordultunk a közeli Dunánál, akkor azonban még gyakrabban. Az elején nekem a sportot az jelentette a testnevelésórákon túl, hogy az utcában fociztam a fiúkkal. Mert kellett otthon segíteni anyunak, és olvasni is szerettem, de valahogy állandóan úgy alakult a nap, hogy valami mozgás is lett benne. Mert valaminek mindig történnie kellett velem. Soha nem unatkoztam, nem is tudtam sokáig tétlenül ülni a fenekemen, és olyan nagyon keresnem sem kellett magamnak elfoglaltságot, mert mindig akadt valahol valami. A fiúk befogadtak maguk közé társnak, és ez egészen addig jól működött részükről és részemről is, amíg el nem jött a kamaszkor. A barátság akkor is megmaradt, csak a focikban már nem vettem részt. Érdekes, hogy a fiúkkal valahogy mindig is jobban megértettem magam. Gyerekként a kortársaimmal, később már a sportban, de akár a családtagjaim között is, a fiúkkal, férfiakkal jobban megtaláltam a hangot. Hirtelenebbek, nyersebbek, de éppen ezért őszintébbek is a reakcióik, és ez nálam működött. Talán ezért nem is volt soha olyan barátnőm, akivel minden jót-rosszat megosztottam volna az életemből. A fiúk viszont, akik körülvettek, mellettem voltak, mindig vigyáztak rám, utcán, buliban. Ez a támogatás különösen igaz aztán Öcsire, akire már akkor is számíthattam, amikor még csak sporttársak voltunk, nem férj és feleség.”
„Az iskolában nagyon szerettem a testnevelésórákat, és abban az időben tanultam meg úszni is. Először viszont mégis egy csapatsportágban próbáltam ki magam. Anyukámmal felültünk a HÉV-re, és elmentünk Békásra egy kézilabdaedzésre. Nálam idősebb lányok edzettek éppen, de az edző megkérdezte: lenne-e kedvem beállni? Nem kellett kétszer mondani, még úgy sem, hogy én azért nem voltam kimondottan erős alkatú még felnőttként sem, nemhogy kamaszként. Némelyik lány egy fejjel magasabb volt. A sok focizásnak köszönhetően a labdaérzékem viszont jó volt, rögtön sikerélmény is megadatott. Egyszer a nálam nagyobb lány nem tudta elkapni a labdát, én viszont a hóna alatt elszaladtam és elkaptam, ez a pillanat nagyon megmaradt bennem. A kézilabda viszont aztán itt mégis véget ért számomra, mert az edzést a kerítés mellől figyelemmel kísérő anyukámnak nem tetszett, hogy olyan gorombák a lányok. Tényleg azok voltak. Anyu nem engedett többet, én meg elfogadtam a döntését. Mint mindig és bármiben. Miért tettem volna akkor másként? Nem akaratoskodtam, hogy márpedig én megyek. Mentem inkább máshova: a Dunához játszani, kavicsot dobálni. Akkor láttam kajakozókat, ami nagyon megtetszett, a vizet pedig amúgy is szerettem. Anyu három hónapig azt sem tudta, hogy hová megyek, mit csinálok. Az iskola még szünetelt, nehezen indult újra az élet, valamivel el kellett töltsük az időnket, le kellett kössük az energiánkat. Az Építőkbe kezdtem el rendszeresen lejárni, mentük a szigetköröket, mert hamar kint találtuk magunkat a nagy vízen, ami nem okozott gondot, jól úsztam. De nem volt szimpatikus az edző, a legrosszabb hajót kaptam meg, lyuk is volt rajta, és hiába dolgoztam rajta, legközelebb nem azt kaptam, hanem megint egy rosszat, és kezdhettem elölről a javítgatást. A gyerekekkel is sokszor gorombán bánt, edzés után pedig nemcsak a saját hajómat mosatta el velem, hanem másét is.”
Érezte másoktól az irigységet, hogy kiváltságos helyen dolgozik és külföldre jár
„Az elején a kajakozás részemről még nem szólt az élsportról, a válogatottról, nemzetközi sikerekről. Annál is inkább, mert az engem egyedül nevelő anyukámat kellett – és akartam is – segíteni anyagilag. Az elemi után ipari iskolába mentem, hetente háromszor jártam a technikusi levelezőre, és közben dolgoztam az Autókernél a Kerepesi úton, az autókat, de még az alkatrészeket is vizsgáztattam, ellenőriztem. Ebből az időszakból annyit vittem magammal az életemre, hogy utána mindig én választottam ki és vettem az autónkat. A második évben kitudódott az iskolában, hogy rendszeresen járok sportolni, és ezt nem vették jó néven, sokkal szigorúbbak lettek velem. Addig kitűnő tanuló voltam, az elemi után a technikumban is, onnantól kicsit azért romlott az átlagom. Az Építőkből már serdülő bajnokként igazoltam a Dózsába, ami több szempontból tűnt jó választásnak. Egyrészt közelebb volt az otthonunkhoz, másrészt a közeg is szimpatikusabb volt.”
„Dózsás sportolóként aztán a Belügyben kaptam sportállást, ami válogatottként már úgy nézett ki, hogy reggel a Sportcsarnokban jelentkeztünk másfél órás edzésre más sportágak képviselőivel együtt. Futottunk, úsztunk tanmedencében, ott már volt konditermi edzés is, utána pedig ment mindenki dolgozni. Én a Szent István körútra, a BM pénzügyi osztályára, ahol 10–14 óra között négy órában adminisztrációs feladatok vártak rám. Bejárásom volt az irattárba is, érdeklődő, kíváncsi fiatalként izgalmasnak tűnt akkor ilyen közegben lenni. 1961-ben, szinte még ifistaként a válogatott tagjaként utazhattam Lengyelországba, Poznanba versenyre, de akkor ezt az egészet, mármint a sportot, legalábbis azt a részét, amit mi csináltunk, jóval kisebb felhajtás vette körül, mint manapság. Nekünk meg valahogy természetes volt, jött magától, megyünk versenyre, a hazaiakra itthon, a nemzetközire pedig külföldre. Éreztem másoktól egy kis irigységet, hogy kiváltságos helyen, a BM-ben dolgozok, sportolóként pedig külföldre járok, ami azért akkor az átlagemberek számára elég korlátozottan adatott meg itthon, de az irigyek azt már nem akarták látni, hogy milyen sok munka van amögött, amíg valaki elért odáig.”
„Nem tudatosan, inkább a precizitásom miatt, de nagyon korán elkezdtem edzésnaplót vezetni. Naplót különben a mai napig írok, napi rendszerességgel, de már évek óta nem az edzéseket írom bele, csak a velem történt dolgokat. Ami hasznos is, mert cukorbetegként a reggeli adatokat vezetnem kell, de jó tudni azt is, hogy éppen mikor fájt a lábam, vagy így tudom pontosan visszaidézni, mikor merre jártam házon kívül, és ott mit csináltam. Ide írom azt is, hogy ki jött a családból megköszönteni a születésnapomra, hogy koccintsunk egy pohárka vörösborral vagy pezsgővel. Kizárólag édessel, mert abban sem szeretem a szárazat. Az életben is mindig az édes dolgok érdekeltek, a száraz, az nem én vagyok. Ezeket a naplókat is megtartottam az évek során, és ahogyan a könyveket, ezeket sem engedtem kidobni, pedig már tényleg nagyon sok helyet foglalnak el. Majd kidobják, ha már nem leszek… De addig nem halok meg, amíg olyan pogácsát nem sütök, mint az anyukám! Az utóbbi években már volt rá lehetőségem, hogy próbálkozzak, de még nem jött össze egyszer sem. Sőt, a legtöbbször nagyon messze jártam tőle, bár azért volt már olyan is, amire azt […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!