<!-- Goa3 beépítés:" /><!-- Goa3 beépítés:" /><!-- Goa3 beépítés:"><!-- Goa3 beépítés:">
2021. január 16., szombatMa Gusztáv napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 359,00 Ft | USD: 295,00 Ft | CHF: 333,00 Ft
2021.01.16. Gusztáv Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 359,00 Ft | USD: 295,00 Ft | CHF: 333,00 Ft
Kezdőlap / Sport / Magyar labdarúgás / Micimackóduma – Vincze András publicisztikája

Hirdetés

Micimackóduma – Vincze András publicisztikája

 

Már megint kezdik… Az átigazolási időszak vissza-visszatérő szövege, hogy itt és ott azért nem szerződtetnek magyar játékost a klubhoz, mert a futballista túl sokat kér, illetve túl drága lenne a megszerzése.

Blablablabla – ennél üresebb kifogása nincs a futballunknak. Illetve egy azért akad, jellemzően az arcpirító vereség utáni, amikor elemezni kellene a probléma forrását, de játékos, edző az önostorozás helyett inkább azt mondja: most inkább előre nézünk! A micimackói (amúgy Fülestől eredeztetett), s a „városi poénkodás” miatt elferdített bölcselet, mely szerint a baj előtti pillanatig még nem volt semmi baj, így mindig más és más dimenzióba kerül, azaz nincs probléma (micimackói értelemben: baj), ha nem beszélünk róla – ilyen aspektusból viszont a labdarúgók és edzők már azt is látják, mi van a Hold másik oldalán, mert már annyiszor, ráadásul annyira előre néztek…

Na, szóval: mi lenne, ha egyszer valaki elmondaná, miért és mitől olyan drágák a magyar játékosok?

Hirdetés

S azt is jó lenne tudni: ez miért baj?

Évtizedek óta másról sem megy a szakmai vita, mint hogy nevelni kellene és itthon tartani az ügyesebbjét, de néhány légiós elszomorító produkcióját látva, a kevésbé ügyes magyar tehetséget is. No igen, jó lenne, de az ilyesmi nem megy másként, csak úgy, ha a gyerek idehaza is megtalálja a számításait. Ennek a kis országnak a szűk környezete amúgy is hajlamos azt hinni, hogy a mai fiataloknak kínált szerényebb forintösszegek nevelési célzatúak (tanuljon meg küzdve élni az a büdös kölök!), miközben az ilyesféle filléreskedésen már régen túl van a világ, a futballvilág pláne, főleg, hogy két kattintással összehasonlítható, hogy az ilyen és olyan képességű, ilyen és olyan lábas, ilyen és olyan magas, ilyen és olyan életkorú futballisták itt és ott euróra pontosan mennyit tesznek zsebre a világban.

Szóval, ez a „megfizethetetlenség” csak üres duma, semmi más.

Ám hogy a kifogást mi generálja, arra nincs konkrét magyarázatom, gyanítom, valószínűleg a labdarúgásunkra jellemző pánikszabály – a magyar pályák mellett az NB I-től egészen a megye egyig maximum öt, egymás utáni vereség erejéig lehet mindent megmagyarázni –: itt csak rövid távra érdemes tervezni! Nem kezdek el sokadjára is „paksozni” ez ügyben, és nem írom le századszor, márpedig arra is van példa, hogy magyar focistákkal is lehet jól és gazdaságosan futballozni (s pardon, hogy el ne feledjem a magyar labdarúgást is minősítő szempontot: gólkirályokat adni; eljutni az Európa-liga-szereplésig; 10-es osztályzatot kiérdemlő játékost szerepeltetni), mert szurkolói körökben betonbiztosan tartja magát az, hogy Vargát, Kovácsot, Baloghot vagy Kisst sokkal szívesebben néz, szid, dicsér, tapsol vagy kifütyül az ember, mint Camajt, Vutovot, Karant vagy Grozavot.

Az is rejtély továbbá, vajon miért éri meg olyan légiósokat alkalmazni a szűk csapatlétszámú, éppen ezért rendkívül szélsőséges eredménymezsgyére kényszerített bajnokságban (hat-nyolc csapat vagy a dobogóért küzdhet, vagy a kiesés elkerüléséért), akik a Nemzeti Sport osztályzatátlagai alapján harmatos teljesítményre voltak képesek. Márpedig az NS-rangsort böngészve rettenetesen szomorú képet kaphatunk a magyar élfutball zsoldosairól: ha a mezőny gyengébbik felét vesszük figyelembe (ez hatvanhét profi státuszban lévő játékos helyezését jelenti), azt láthatjuk, hogy ezen szórakoztatóipari labdarúgó-szakmunkások közül negyvenegyen külföldről érkeztek. Ne mondja senki, hogy ez nem hatalmas luxus – a magyar focival szemben. A számok tükrében éppen ezért nem hiszek annak a szövegnek, hogy az ilyen képességű játékosoknak bármilyen szempontot figyelembe véve (nemzetközi kupaindulás elérése, nézőszámnövelés, ha éppen nincs víruspánik, kasszakímélés stb.) megéri kifizetni nemhogy sok százezer vagy éppen millió forintot, hanem egy petákot is.

S ha a tételt megfordítom, azaz megnézem, a most zajló bajnokság téli szünet előtti szakaszában – szintúgy az NS-osztályzatok alapján – a mezőny első legjobb hatvanhét futballistája között hány magyar található, a listából negyvenegy honi labdarúgó nevét böngészhettem ki.

Nicsak! Ezek szerint a hazai focista jobban megdolgozik a pénzéért, mint a külföldi?

És ez – a teljes magyar mezőnyre kivetítve – még akkor is igaz, ha a legjobb teljesítményt nyújtó mezőnyjátékosok első öt helyezettje közül négy légiós (az ötödik Loic Nego, de ő már magyar állampolgár és válogatott is egyben, de amúgy őt is nyugodtan számolhatnánk a nem itthoni ágon figyelembe vett labdarúgók közé). S éppen ez a lényeges, mert ez a négy-öt külföldi legyen is a legjobb, sőt legyen tizenöt kiemelkedő képességű profi zsoldosa a tizenkét csapatos bajnokságnak – de ne legyen már hatvan (!), azaz több mint öt kezdőcsapatot kitevő, s igencsak feledhető teljesítményt nyújtó idegenből idehozott szereplője az NB I-nek.

Amiről korábban már írtam, azt tartom most is, hogy labdarúgásunk legügyesebb „játékosai” a menedzserek, mert öttucatnyi ügyetlent eladni nem csekély bravúr, ráadásul a helyzet annyiban változott, hogy már a marketing is remekül működik, ha folyamatosan hallani a mantrát: „…mert a légiósok az olcsóbbak”.

Megvenni őket, nemzetközi mércével mérve, valóban filléres mulatság, na de eltartani! Ha valami, a rosszul vagy nem játszó külföldire feleslegesen kidobott pénz az igazi luxus. Annak tükrében pláne, hogy manapság focirajongói oldalról tíz, Magyarországon futballozó NB I-es játékos nevét is felsorolni is bajos, nemhogy hatvanét, hetvenét…

S még egy adalék mindehhez (klub és a név nélkül, a jelenség lényeges): a minap az egyik légiós szerződtetése kapcsán kíváncsi voltam, mire képes, s mivel mostanában a népszerűbb videomegosztó oldalakon egyre több a meccstartalom is, amolyan kedvcsináló kontrollnak is jó egy-egy átigazolás hírt látva csekkolni, kit is láthatunk majd az elkövetkező időszakban a magyar élfutball pályáin. Nos, nem akarom hosszúra nyújtani, de a friss igazolás – aki amúgy a magyarnál is lejjebb rangsorolt bajnokságból érkezett – „reklámfilmje” maga volt a tömény unalom, de azért tíz percig bírtam nézni a kósza, eltévedő passzokat, a lassú mozgást és az olykor kapu fölé lődözött labdát… Elképzelhetetlennek tartom, hogy nála nincs ügyesebb magyar gyerek (hátvéd), s ha többet is kérne fizetségül, mint a messziről jött kollégája, akkor is azt mondanám, tökéletesen igaza van: ügyetlenkedni nem nagy kunszt – na de ha kicsit focizni is kell!

Arról nem beszélve, ha a srácaink mindig azt hallják, azért nem lehet a honi élfutball közelébe kerülni, mert a profiskodás nálunk az olcsóságon múlik, akkor ne is nagyon bízzunk abban, hogy özönlenek majd a sportágba a fiúk, lányok, mert kell legyen „bankóperspektívája” e sportágnak (is), s bizony annál több, mint amit a magyar fiatal vagy akár a rutinos szinte örökké tartó kispadozással megkaphat Portugáliától, Belgiumon át Angliáig, sőt újabban Kínáig. Szóval, ha valóban a havi pluszjavadalmazáson múlik, a gyerek inkább itthon próbálgassa a biciklicselt, legyen negyven csálé lövése mellett egy bombagólja, de mi, nézők ne azok miatt bosszankodjunk, akik azért léphetnek be a klubházba, az öltözőbe és aztán a pályára, mert olcsóbban mutatják be ugyanezt.

S ha már a játékosrangsort citáltam, az is meghökkentő lehet (számomra legalábbis az), hogy a kicsinyke mezőnyt felvonultató profi bajnokságban a meccsosztályzattal értékelhető teljesítményt nyújtó profi labdarúgók arányszáma a következőképpen alakult: a hetvennégy magyar mellett hetven NS-osztályzatot kapó légiós koptatta a stoplit 2020. augusztus 14-től december 23-ig.

A téli átigazolási időszak eddigi tendenciáját nézve olybá tűnik, ez a mérleg átbillen a következő fél idény során, azaz az évad végi játékosrangsorban már több lesz a külföldi név, mint a magyar.

Micimackóék megmondták: a baj előtti pillanatig még nem volt semmi baj…

Forrás:
http://www.nemzetisport.hu/labdarugo_nb_i/micimackoduma-vincze-andras-publicisztikaja-2804185

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Willi Orbán góllal mentett pontot a Lipcsének

Willi Orbán góllal mentett pontot a Lipcsének

A Lipcse már a 4. perc végén megszerezte a vezetést, Emil Forsberg lapos passzát Nordi …