Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A régi magyar futball dicsőséges korszakaiból bizonyára már számos történet és eredmény kisebb legendaként kering a közbeszédben, Puskást és az Aranycsapatot valószínűleg senkinek nem kell bemutatni, de vajon mi vezethetett odáig, hogy a magyar válogatott diktálta a futballvilág tempóját az ’50-es évek elején?
A két világégés közötti időszak nemcsak meghatározó volt a honi labdarúgás fejlődésében, de a siker pályájára is helyezte Magyarországot, ami először az 1938-as, olaszok elleni vesztes világbajnoki döntőben,
majd a sokszor emlegetett – és máig fájó – 1954-es „berni csodaként” elhíresült fináléban csúcsosodott ki, amit 3–2-re buktak el a magyarok a Fritz Walter vezette nyugatnémetek ellen (de azért vétség lenne nem megemlíteni a magyarok 1952-es olimpián szerzett aranyérmét).
Eddig a pontig eljutni azonban sok-sok olyan ember munkájába, és odaadásába került, akikre mára már nem jut a múltidézés reflektorfényéből. Pont ezen felindulásból is nyitotta meg kapuit a „Meccs emberei – Zsidók és labdarúgás a két világháború között” című kiállítás a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban, ahol számos zsidó származású futballisták és edzők életét mutatják be, a három nagy csapat (Ferencváros, Újpest és MTK), illetve a nyíltan zsidó identitású – VAC (Vívó és Atlétikai Club) által szolgáltatott ereklyéken keresztül.
Belépve a kiállítás helyszínéül szolgáló zsinagógába, azonnal érezni a barátságos légkört, bár nem lehet elvonatkoztatni egyes zsidó játékosok tragikus sorsától. Ennek ellenére inkább a nosztalgikus múltidézést hozta magával az esemény, az érzés pedig az első ereklye után hatványozottan igaz volt. Ám előtte még többen is felszólaltak, köztük Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke.
Ez a kiállítás ugyan a futball világba kalauzol el bennünket, de sokkal többről szól, mint a sport. A futball mindig a társadalom tükre volt, közösségeket formált és identitást adott az embereknek. Egy sportoló sikere sosem csak a sajátja, hanem a mögötte álló csapaté és nemzeté is egyben. Egy futballmeccs többet mesél a társadalomról mint bármi más, a két világháború között pedig tökéletesen lehetett látni, hogy a zsidó labdarúgók ahogy az életben, úgy a pályán is a méltóságukért, az egyenlőségért és elfogadásukért is harcoltak.
A karzaton felállított képes bemutató több részből állt, az egyik oldalon neves zsidó származású, vagy a vészkorszakban zsidókat segítő játékosokról emlékez meg a körfal. Míg a másik oldalon a négy fentebb említett csapat szolgáltatta finomságok, például egy-egy lassan százéves plakát, vagy trófea ad szép körítést a csapatok történelmét bemutató terepnek.
Azonban a legérdekesebb rész minden bizonnyal az emelvény közepén álló – a két oldal között szinte hídként szolgáló – taktikai felállás volt, ami a két világháború között virágzó, úgynevezett dunai futballiskola jellegzetes 2–3–5-ös, vagy másik nevén WM-rendszert illusztrálta. A játékrendszer megtörte az addig angol keménységre és kompaktságra épülő játékelképzelésen, és a technikás, sok passzos játékot népszerűsítette, ami a közép-európai nemzetek […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!